SushiKimchi

Egy érdekes cikk mozgatta meg a fantáziámat, és hirtelen kreativitástól vezérelve jött az ötlet, hogy egy kicsit megmozgassam olvasóink agytekervényeit.

Röviden a Japánspecialista érdekfeszítő írásáról.

Azt taglalja, hogy a japán nyelv mennyire kreatív, ha metaforákról van szó, erre példákat is hoz. Nekem a kedvencem és egyúttal gondolatébresztő szavam a komorebi.

A jelentése annyit tesz, hogy a falevelek közt beszűrődő napfény. Ugye milyen csodálatos? Ajánlom a többi szót is, illetve magát a japán nyelvet is ;-)

Azt hozzá kell tennem, hogy ezeknek a szavaknak transzcendens háttere is van azon felül, hogy hétköznapi cselekvést, jelenséget, dolgot stb. írnak le. A sintó és a buddhizmus hatása mellett olyan ősi kultúrából táplálkozik, ami a természeti népekre jellemző, ld. samanizmus.

Minden nép volt egyszer „természeti”, mindegyiknek megvan a maga hitvilága, de kevés olyan van, amelyik napjainkig megőrizte a nyelvében.

A gyermeknyelv ismert szavai is, amit a csecsemők használnak, a sajátos jelentésű körbe tartoznak: ttáttá, dádá, hamham, tete! stb. Ezek szerintem nyelvcsoportok szerint változnak.

(volt Gyermeknyelvi kutatások c. kurzusom, de ennyire mélyen nem merültem a témába xD)

Nem akarok nyelvújítóként tetszelegni, mert nem vagyok egy született nyelvész, de mivel naponta forgatom a szavakat, időnként én is belefutok a problémába, hogy nincs egyetlen magyar szó, amivel leírhatnék egy adott jelenséget vagy dolgot. Szép-szép a körülírás, de néha fárasztó is tud lenni.

Ebből a szempontból nagyon hasznosak a Nyest cikkei, sokszor emlegetik egyik kedvencem, Kosztolányit, és olyankor mindig késztetést érzek, hogy elővegyem a Nyelv és lélek c. tanulmány- és publicisztika gyűjteményét, hogy gazdag kifejezéstárából feltöltsem az enyémet.

A komorebi addig piszkálta a fantáziám, amíg ki nem pattant belőle először az angyallépés, majd helyesbített változata az angyalsétány. Illyana véleményét is kikértem, aztán jött az ötlet, hogy tegyem ma egy kicsit interaktívabbá a blogot.

Úgyhogy, kedves Olvasó, arra buzdítalak, hogy egy kicsit nyelvészkedjünk, bővítsük az irodalmi nyelvet :P

Meglehet, leginkább a költészet feladata ez, de egy kis stilisztikai gyakorlat soha nem árt.

További ötleteim:

- Hó a faágon/fán = hóruha, hóbunda, hószőrme (= hódara)

(megj.: az egyik legszebb metaforánk, a jégvirág felhasználása Móra Ferenc által a Hogyan tanultam meg írni? c. novellájában)

- Csersav a tea tetején: teaföl

- Lepke szárnyán a por: pillecsillám

Folytatjátok a sort? Kommentben!

A japán filmművészetet legalább olyan érzékeny és finom nüanszok jellemzik, mint a kultúra többi szegmensét.
A 2006-ban bemutatott, Ogigami Naoko rendezte Kamome shokudou (magyarra fordítva Sirály Büfé, finnül Ruokala Lokki) Tatsuro Kondo zenéjével átszőtt története hétköznapi, de történései és szereplői túlmutatnak egyszerűségén.

A büfé vagy ételbár jellegű vendéglátó egység Finnországban, Helsinkiben működik (megj.: a valóságban is létezik Kahvila Suomi, azaz Finn Kávézó néven, csupán a film kedvéért átalakították.)

Tulajdonosa egy Japánból elszármazott nő, és sokáig nem is derül ki, mi vitte rá a költözésre. Az üzletnek nincs vendége egészen addig, míg egy anime szubkultúra iránt érdeklődő fiatalember, Tommi, be nem téved, aki aztán mindennapos vendég lesz. Később Sachie, a tulajdonos, megismerkedik még két japán nővel, Midorival és Masakoval, akikben egyvalami közös: lelki okok miatt hagyták hátra hazájukat abban bízva, hogy Finnországban megtalálják a nyugalmat. Sachie velük kiegészülve üzemelteti tovább az étkezdét, keresve azokat az ételeket, amik becsalogatják a vendégeket.

Japánt hajlamosak vagyunk azonosítani a harmóniával, a kiegyensúlyozottsággal, a szereplők mégis nyugtalanságuk, magányuk miatt döntenek külföld mellett. Mindhárman különböző indokkal választják ideiglenes tartózkodási helyükül Helsinkit.
Sachie nem tudott érvényesülni főzőtudományával odahaza, ezért Finnországban próbált szerencsét abból az elgondolásból, hogy a két nemzet ízlése nagyon közel áll egymáshoz.
Midori találomra bökött rá a térképen az országra. Őt az a cél vezérelte, hogy eljöjjön Japánból, mindegy milyen helyre, csak el onnan.
Masako turista is, meg nem is, üzletasszony is meg nem is, az már csak hab a tortán, hogy a repülőtéren elkeveredett a bőröndje. Lényegében ő az, aki végül kimondja mindannyiuk jövetelének rejtett okát: a lelki békét keresi.

Hétköznapi kalandok során érik be a három egyedülálló nő közös sorsa: az üzlet előző tulajdonosa, három idős asszony, az iszákos nő és Tommi jelenléte által, akik különbözőképpen befolyásolják a gondolkodásukat.

Érdekesség még a film a nyelv szempontjából is. Sachie beszél finnül, Tommi japánul, a többiek viszont nem értik egymást, csupán az étel, a kávé és az érzelmek közvetítik a kommunikációs csatornát.
Sachie próbálja megalkotni a tökéletes "lelki táplálékot" a finnek számára, amely a japánoknál az onigirit, azaz a rizsgombócot jelenti.
A három idős hölgy kételye a hely iránt a fahéjas tekercs illatára száll el, az előző tulaj a kávé megszállottja, a részeges nő pedig egy ital miatt tér be a vendéglőbe. Tommi a keleti kultúrát igyekszik feltérképezni a japánokon keresztül, miközben közvetetten átéli, de nem nagyon érti a bennük zajló viharokat.

A két kultúra találkozási pontjai több helyen is tetten érhetők, ám Masako szájából halljuk a film kulcsmondatát: a szomorúság, a magány megélése minden országban ugyanolyan. Ezért történhet, hogy szavak nélkül is megértik finn társaik problémáit.

A film hangulata mindvégig könnyed, időnként a torkunkat fojtogató gombócokat a szellemes humor gördíti el. Nincsenek komoly változást okozó fordulatok, csak a szorongást feloldó megoldások, és a végén a béke, amire a szereplők vágytak.

Forrás:

https://en.wikipedia.org/wiki/Kamome_Shokudo

http://www.azsiafilm.hu/ismertetok/japan/1294-kamome-shokudo-ruokala-lokki-2006

... és személyes élmény ;)

Az N3-as szintű japán nyelvvizsgára készülődve, elgondolkodtam rajta, hogy autodidakta módon hogyan is fejleszthetném a hallásutáni értésemet, amikor is eszembe jutott, hogy mi lenne, ha belevetném magam a japán filmek kimeríthetetlennek tűnő tárházába?

Meg is lett a kiválasztott film, a címben említett Thermae Romae személyében.

Régebben már hallottam róla, sőt kíváncsi is voltam rá, hisz az egyik - számomra - legkarizmatikusabb színész, Hiroshi Abe a főszereplője. Láttam már őt több filmben, illetve sorozatban, és ez a kosztümös történet eléggé megmozgatott.

Három perce végeztem az első rész megnézésével, és úgy döntöttem, írok pár szót az érdekében, mivel itthon eléggé le vagyunk maradva az igényesnek nevezhető japán filmek vonalán.

A történet mangának indult, amiből animét, majd két élőszereplős filmet is készítettek: 2012-ben és 2014-ben.

Történetünk főhőse Lucius, aki a Kr.u.130-as évek nagyhírű fürdőépítője. A munkájának él, és a sztori kezdetén épp kiebrudalják a szolgálatból, mert képtelen új ötletekkel előállni. Egy különös véletlen folytán fürdőzés közben napjaink Japánjában találja magát, ahol lépésről lépésre megismerkedik a modern fürdőszobák, medencék és közfürdők rejtelmeivel. Rómába visszatérve ezekből merít ötletet az éppen aktuális feladathoz, amit magától Hadrianus császártól kapott.

Számtalan poénos, drámai és fantasztikus jelenetben láthatjuk közel két órán keresztül az ókori Rómát, a néha túlzottnak tűnő, mégis reális párbeszédekben pedig az emberi kapcsolatokat.

A férfi főhőst, mint említettem, Hiroshi Abe személyére osztották, aki nagyon jól hozza a kissé esetlen, munkájának élő és ezáltal családi boldogságát is elnyomó építész figuráját. Magánéleti válságába csöppen a modern nő, Ueto Aya, a filmbéli Mami, aki - nem tudnám megmondani, hisz a filmből nem derül ki, de a huszas évei közepén járhat - nagy álmát szeretné megvalósítani, mangaka - manga rajzoló - szeretne lenni. A két karakter között nem kevés a hasonlóság: Mami sem tud önálló gondolatokkal előrukkolni, mindig klisékben dolgozik, és hogy rajzóráit finanszírozni tudja, kénytelen fürdőkbe elmenni dolgozni. 

Kettejük kapcsolatában egyedül a lány felől kapunk apró jelzéseket a gyengéd érzelmek megjelenésére, mégsem erőlteti rá magát Luciusra, hisz tudja, hogy nincs közös jövőjük.

A film fele körül fordul a kocka, ezúttal Mami kerül át a római világba, ahol nincs könnyű dolga. Hosszas harcok és vívódások árán sikerül Luciusba életet lehelnie, végül minden jó, ha jó a vége, elbúcsúznak. Lucius utolsó mondata megmosolyogtatott: Minden bizonnyal találkozunk, hisz minden út Rómába vezet!

Azt gondolnánk, hogy itt vége is a történetnek, de a vége előtt még láthatjuk, ahogy Mami egy kiadónak átadja a manga ötletét: Thermae Romae címen, amiben - vélhetően - saját megtapasztalásait rajzolta le.

Mindent összevetve, az utóbbi idők egyik nagy filmje, maximális színészi játékkal, jó történettel, dramaturgiával, élvezhető poénokkal. Amire viszont figyelmeztetnék mindenkit, aki esetleg kedvet kapna hozzá: mindenképpen 16 +osnak mondanám a történetet, hisz ismerjük a rómaiakat :P ;) Még akkor is, ha az adott rómait egy japán játsza XD

:

Az amatőr írók sikeres kiugrási lehetősége az irodalmi pályázatokban van. Legtöbbször. Általában csak úgy spontán kéziratot beküldeni egy kiadóba igazi rulett: vagy elolvassa valaki, vagy a kukában landol.

Illy és én felvettük a kesztyűt egy regénypályázattal a közös írásunkat indítva.

N: Illy, hogy is volt?

I: Várjál, eszem… na, szóval: az úgy volt, hogy felvetődött egy cím és egy kérdés, majd te válaszoltál, és megírtuk. Majd úgy döntöttünk, hogy miért ne, küldjük el. Igazából veszíteni valónk nincs, próbáljuk meg. Persze, nem egyszerű történet, nem egyszerű helyszínnel, nem egyszerű témában. Naná volt problémánk, mivel nem kaptunk visszajelzést: hogy “mi a rossz benne”? Majd megbeszéltük, hogy írjuk át. Mondjuk a mai napig felvetődik bennünk a kérdés, hogy mit láttak benne, vagy épp ellenkezőleg, mit nem. Már ha egyáltalán belenéztek. Bár szinopszist is kellett küldeni.

N: Szerintem nagyon is jól megírt kis regény lett belőle. Igaz, van egy szubkultúra, ami adja a célközönséget, de a szerelem, a távkapcsolati problémák és hasonlók nem rugaszkodnak el az átlag embertől. Szóval, ebből a szempontból nem lehet kivetnivaló benne. Leszámítva az apróságot, hogy a főszereplő szerelmesek FIÚK!

Mi mást tehettünk, bétáztatni kezdtük a regényt, hogy megtudjuk, mit rontottunk el. A visszajelzések egytől egyig pozitívak voltak. Tény, hogy voltak benne logikai, szövegalkotási hibák, de alapvetően aki olvasta, nem volt rossz véleménnyel róla.

És aztán… mégis átírtuk.

I: Egyetértek, annál is inkább, mert a “témában” itthon megjelent és olvasott általunk csak szakirodalomnak nevezett, nos… könyvek, minden felsőbbrendűségi érzéstől mentesen hemzsegnek a hibáktól, mind történetileg, mind szövegalkotásilag, és nyelvhelyességileg.
 

(N: Azért nekem tetszett Katona André könyve, egyszer majd olvasd el, és másnak is ajánlom ;) )

Átírás közben is elő-előkerült az eredeti történet és a mai napig nem találunk benne hibát, sem mi, sem azok, akik véleményeztek/véleményeznek. Ami a bétázást illeti, sokszor fordult meg a fejünkben, hogy merjük-e kiadni a kezünkből, hisz elég kemény, mégis stílusos történetről van szó.

N: Eltelt majdnem egy év. Az új változat 70-80%-a van kész. És akkor kaptam egy üzenetet tőled. Még egy nem fogadott hívásom is volt - de aludtam éjszakás után és nem hallottam -, annyira kiborultál.

I: Nem is kicsit, igazából, ha drámaian akarnám kifejezni magam: még mindig remeg a gyomrom az idegtől.

Ugyanis; egy ismerősöm, aki szintén részt vett azon a bizonyos pályázaton, ráadásul heteroszexuális férfiként elejétől a végéig végigolvasta a történetünket, jelentkezett. Nem is akármivel: a kiadó fülszöveg írásra kérte az írópalántákat, és már ki is hirdették a győztest. Felhívta a figyelmemet valamire, és én ugrottam is, elolvasni a nyertes szöveget.

N: Amikor linkelted, nem is akartam hinni a szememnek! Nem is tudom, mit éreztem; düh, csalódottság, és átverve éreztem magam.

I: Hogy tiszta legyen a kép: a nyertes szöveg bemutatta a regényt, ami majdnem egy az egyben a mi történetünk, annyi “pozitívummal”, hogy heteroszexuális kapcsolatról szól. Felmerült bennem újra pár kérdés.

1. Ha anno belekötöttek a helyszínbe és a nevek leírásába, akkor ő miért? Mivel hogy ugyanúgy az angolos átírást használta, és úgyanúgy a Távol-Kelet a helyszín, mint nálunk.

2. Csak heteroszexuális kapcsolatról lehet írni? Akkor viszont nem értem a kiadót, mert náluk jelent meg egy homoszexualitásról szóló könyv magyarul: Ethan és Carter, ami - amúgy, amennyit én láttam belőle,-  nem nevezhető hibátlannak.

N: Mélyen felháborít, hogy kidobnak egy alkotást, és egy év múlva viszontlátjuk pepitában - elméletem szerint. Attól függetlenül, hogy egy pályázatról van szó, aminek az anyagát nem tartják meg, így visszatáncoljon a porondra más köntösben, más szerzővel, az akkor is plagizálás, mert a mi eredeti verziónk köszöni szépen, de él és virul. Már csak arra lennék kíváncsi, hogy szivároghatott ki?
 

I: Most amúgy lehet, hogy bokán fogsz rúgni, de mi van, ha nem szivárgott ki, és ő is régóta dolgozott rajta? Akkor viszont marad a másik lehetőség: a diszkrimináció. Amúgy meg nemcsak él és virul, mint ahogy mondtad, hanem még az “eredeti” verzió el sem készült, mi már a negyedik részhez írtunk ötleteket.

N: Csak úgy tudom elképzelni, hogy egy fanfiction-nek indult a szerző regénye.

I: Ez bennem is megfordult *bólogat hevesen, és megigazítja a merevítőlemezes csuklópántot* Ráadásul fanfiction-nel komoly kiadó nem igen foglalkozik.

N: Ám még mindig ott van a diszkrimináció problémája. Ezt nem lehet kimagyarázni ennyivel. De tudod mit? Már nem is érdekel, hiszen tudjuk, hogy jót alkotunk, és az előítéletek ellenére is sikeres lesz. Mind a négy kötet xD De három biztos :P

I: A gond ott kezdődik, hogy fent *mutat a fejére* én is így gondolom, de itt *teszi a kezét a mellkasára* már nem. Egész életemben ennek az áldozata voltam, a kinézetem, az érdeklődési köröm, az alkotási vágyam miatt. És van, amikor már az én toleranciám is szabadságra megy, szóval nekem ez azért piszkálja a csőrömet.

N: Nos, én még kezdő vagyok hozzád képest, épp ezért lelkes, úgyhogy fel a fejjel, együtt sikerül, diszkrimináció és minden előítélet ellenére :)

I: Megoldjuk :3 Mi már nem is sósav, hanem királyvíz vagyunk :P

N: Úgyhogy, Kiadók, reszkessetek! Plagizálók, ti meg meg se közelítitek a tehetségünket… A SushiKimchi nem adja fel!

Tele van a média a reformkonyhákkal, diétákkal, életmód-változtatási ötletekkel és példákkal. Ezúttal a Nők Lapja rukkolt elő egy oltári bődületes marhasággal.

Az egy dolog, hogy valaki nem járatos egy-egy nép kultúrájában, de hogy képes a sajátját alávetni, hovatovább megtagadni, az már tényleg vérlázító. A cikk a japán étkezést méltatja, amivel nem is lenne gond, ha nem követendő példának állítaná be ától cettig.

Nagyon, nagyon szeretem a japánokat, de mivel magyarnak születtem, egyszer és mindenkorra a véremben van a magyarság - még ha vér szerint valószínűleg valami kevert származású is vagyok. Ebből kifolyólag minden más nemzet elé helyezem a sajátom.

Minden népnek megvan a saját kultúrája, amit az évszázadok alatt a természethez és az emberek életmódjához alakított ki.

A miénk azzal kezdődött, hogy a pusztában laktunk, legeltetéssel, állattenyésztéssel foglalkoztunk, jurtában laktunk, lovon íjjal és nyíllal védtük meg magunkat. Ez akkor se nagyon változott, amikor elfoglaltuk a Kárpát-medéncét.
Aztán jött a kereszténység, és tűzzel-vassal irtották, ami egykor jellemzett bennünket.

Nos, bár félredobtuk a jurtát és sárkunyhóba költöztünk, az étkezési kultúránk nem nagyon változott.
Amire a termőföld fogékony volt, azt befogadta (pl. paradicsom, paprika stb.), de az állatállomány nem igazán változott. Ebben nőttünk fel egészen eddig, miért kéne épp most változtatni?

Ne akarja senki megmagyarázni példának okán egy alföldi embernek, hogy a füstölt kolbász helyett ezentúl füstölt halat egyen reggelire, mert kevesebb benne a kalória és még csak nem is rákkeltő, ami megint csak hajmeresztő sületlenség.
A magyarnak abból kell gazdálkodnia, ami kis hazájában megterem. Ráadás, ha az élelmiszerüzletben hozzájut az egzotikusnak számító ételekhez.

Az egész cikkből mindössze a mértékletességet, a testmozgást és az erre való életmódra nevelést tartom használhatónak.
Jó ötlet a kisebb tányérok használata, és ehhez kapcsolódóan a mértékletességre és a helyes táplálkozásra való nevelés.

A testmozgás nagyon relatív. Ha nagyon kukacoskodó akarok lenni, akkor kijelenthetem, hogy a napi ajánlott fél óra mozgást bármikor teljesítem, ha loholok a buszhoz, bevásárolok, hivatalba rohanok, felületi takarítást csinálok a lakásban, esetleg még a munkából kifolyólag teszek-veszek. Szerintem ezzel nem vagyok egyedül.

Viszont, akkor szinte már sportról beszélünk, amikor azt mondják, dobj el mindent a kezedből, és fél órán át csak egyfajta mozgást végezz. Például jógázni vagy futni. Egyébként számomra mindkettő  unalmas, a futás percek alatt kimerít. Egyedül biciklizni szeretek, de azt nagyon, és csak a természetben, szmogmentes helyen.

Visszakanyarodva az étkezéshez... Bárki bármit mond, a pirítós kenyér vajjal, lekvárral és kakaóval még mindig menő reggeli, megfejelve egy kis almával. Mindez csak akkor borul, ha van friss kalács vagy kenyér, aminek a belseje esetleg még langyos is. Mert akkor jöhet rá egy kis májkrém, sajtkrém, esetleg tepertőkrém, megspékelve a jó öreg kolbásszal vagy hasonlóval.

Tízóraira jöhet a reformkoszt, egy pohár joghurt vagy kefír újabb adag gyümölccsel. Személy szerint nem szeretek hozzá kiflit vagy más pékárut enni.

Ebédre aztán leves, hús, főzelék, tészta is jöhet. Mondjuk ebben a pillanatban egy jó kis almaleves, és aztán csirke paprikás galuskával.

Uzsonnára jöhet a nasi, mondjuk puding vagy süti, csoki.

A vacsora gyakran okoz gondot. Ennél az étkezésnél valahogy mindig figyelembe veszem, mit mondanak az egészséges táplálkozást szorgalmazó szakemberek. Bizonyára arra alapozva, hogy napközben kell az energia a munkához, éjszaka már nem.

Ne legyen megterhelő a gyomornak, de kibírjam reggelig, ha hatkor vacsorázom. Ha később, akkor még inkább érvényesül ez a szabály. Nem egyszer előfordul, hogy este kilenckor jutok táplálékhoz ebéd után, és eszemben sincs megvonni magamtól! Akkor mindenképp könnyebben emészthetővel töltöm meg a gyomrom, és csak egyfélével.

Nagyon szeretem a sushit, de csak most jutottunk oda, hogy a nagy multi élelmiszerláncok polcain már általánosak a hozzávalók, mert étteremben fogyasztva elég drága ahhoz, hogy a heti menü része legyen.

Mondanom sem kell, hogy Pusztavaracskoson és Bivalybasznádon ezek az alapanyagok ritka találmányok, tehát, ha ott laknék, csak akkor vehetnék, ha először a megyeszékhelyre buszoznék, aztán ott elballagnék az üzletbe, majd vissza a buszhoz megrakott batyuval, és hazazötyögnék. Valljuk be, nem túl kényelmes megoldás, nem is tennék ilyet, csak félévente egyszer, ha a szükség a városba szólít.

A tofut meghagyom a japánoknak, ahogy a különleges vízi állatokat is, mint az angolna vagy a polip. Polipot egyszer kóstoltam, olyan volt, mint a pacal, amit szintén nem szeretek, magyaros kaja ide vagy oda.

Azt mondom, együk bátran, amin felneveltek, csak a tányérkészletet cseréljük le, hogy hozzájáruljunk a mértéktartáshoz.