Kivételes lehetőséget kaptam, amikor Keira Knightley budapesti forgatási helyszínére nyerhettem bepillantást. Képeket, videót érthető okokból nem közölhetek.

Még soha nem láttam filmforgatást; ezzel a kijelentéssel érkeztem. A hazaiak lelkes kuvikokként üldögéltek a padon az udvaron, a külsősök meg fel-alá rohangáltak körülöttük. Mint egy színházban. A fodrász a derekára erősített kellékeivel csak úgy elviharzott mellettem. A világosítók, hangtechnikusok és egyéb szakemberek, akiknek a neveivel majd a stáblistán találkozhatunk, rám se hederítettek, mert a telefonjaikat nyomogatták. Szünet volt.

Számukra természetes ez a közeg. Az hagyján, hogy az épület önmagában csodás, de látványos filmes eszközökkel felszerelve kimondottan izgalmas! Az emeleten a tágas, egymásba nyíló termekben mozdulni is alig lehetett a sok, kígyóként csavarodó vezetékektől, amik magas lámpákból, reflektorokból és még ki tudja mi mindenből lógtak. Nem tudnám megmondani, mi volt rám olyan nagy hatással. A kellékek? A headset-tel felszerelkezett műszakisok? Vagy pusztán a színésznő jelenlétének árnyéka? Mert őt sehol nem láttam a színen.

Az épületből az udvarra mentem, tudtam, hogy csak láb alatt vagyok. Nem kívánatos a személyem.
Dohányosok kis csoportja ácsorgott nem messze tőlem. Egyikük feltűnő ruházatban. "Ő az" - hasított belém a felismerés, és azt hiszem, elvörösödtem. Lesütöttem a szemem. Teljesen zavarba jöttem. Csak arra tudtam figyelni, mennyire dobog a szívem és kapkodva szedem a levegőt. Pedig annyira természetes volt, ahogy önfeledten beszélgetett. A jelmezén kívül semmi más nem tette különlegessé.
Szerettem volna megkérdezni:
- ... és mit üzen a SushiKimchi olvasóinak?
- Maradjanak meg olyannak, amilyenek. Hozzák ki magukból a legjobbat, és teljesítsék az álmaikat.
Tündérmesébe illő jókívánság, köszönjük, művésznő!

Így történt, történhetett volna.