SushiKimchi

Két év után a japán tetovált szamuráj-gitáros visszatért Budapestre, ahol újabb fergeteges bulival ajándékozta meg rajongóit, köztük engem is. 

Már második alkalommal volt szerencsém élőben látni a színpadon, ezúttal a No sleep till Tokyo túrné keretében, 2019. október 21-én a Barba Negrában.

Miyavi még pénteken megérkezett a városba és két napot városnézéssel, klipforgatással  töltött. Instagramján sok kedves szót ejtett Budapestről, a koncert után pedig rólunk, rajongóiról is. Külön meglepetésként érte a magyar fanproject, amivel az Under The Same Sky című dal alatt leptük meg a művészt. 

Hold, csillag és felhő alakúra nyomtatott, NO SLEEP TILL TOKYO albumborító dizájnú pálcák készültek, összesen 288 darab. Miyavi annyira meglepődött és megörült a kedvességnek, hogy a szöveget is majdnem elfelejtette. 

Jó volt látni, még ha csak több méteres távolságból is a csillogást a szemében, a mosolyt az arcán, ahogy végignézett rajtunk.

Sokat mesélt a karitatív tevékenységéről, a hozzáállásáról a zenéhez és az újabb közös filmes munkáról Angelina Jolieval a Démona 2-vel kapcsolatban.

A koncert második felében egy rövid éneklés keretében köszöntöttük az aznap 9 éves kislányát, Jeweliet, amit videóra is vett és hálás szavak kíséretében töltötte fel másnap Instagramra, örök emlékként Magyarországról és a magyar rajongóktól.

Miyavi zsenialitása, embersége, üzenete a világnak ezzel a koncerttel is bizonyította szeretetét mind a családja, mind a rajongói felé.

Kívánunk neki innen a távolból is további fantasztikus dalokat és kitartást.

Képek: Ádám és Illyana.

Előljáróban annyit, hogy magából a Bleach animeból talán, ha 3 részt láttam az évek folyamán. Nem tartottam a magaménak a történetszálat, karakterdizájnt, a popularitását meg végképp nem. Így voltam egyébként a Death Notettal is, amiből még annyit sem láttam animációként, de megnéztem a 3 egész estés adaptációt és végigszenvedtem a doramát is.

A Bleach Live Actionre viszont azóta készültem, mióta beharangozták és bejelentették a szereposztást. Nem titok, hogy Miyavi miatt vártam ennyire, akit zenészként, művészként, színészként és emberként is hihetetlenül tisztelek.

Az sem titok, hogy ugyanolyan meggyőző játékot kaptam tőle most, mint amit Watanabe szerepétől a Rendíthetetlenben.

Dióhéjban a történet, amit a megrögzött fanoknak/otakuknak nem kell bemutatnom:

Kurosaki Ichigo (Fukushi Sóta) középiskolás, apjával és két húgával él. Édesanyja egész korán halt meg.  A fiú verekedős, mogorva, nagyszájú, hihetetlenül védelmező és...

látja a szellemeket.

Mondhatni, ez a veszte, mert egy éjjel a szobájában megjelenik Kuchiki Rukia (Sugisaki Hana), egy lány, halálisten öltözékben, katanával, majd kiderül: a fiút több köti a szellemvilághoz, mint amit ő gondolt.

Jönnek a bonyodalmak, maga is halálistenné (shinigamivá) válik, Rukia segítőjeként, végül összetűzésbe kerül a lány felettesével, Byakuyával (Miyavi) és Abarai Renjivel (Taichi Saotome).

Persze, feltűnik a történetben Orihime (Mano Erina), Chad (Koyanagi Yú), és egy nem várt segítő, aki nem ember: a Quincy íjász, Uryu Ishida (Yoshizawa Ryó)- az ő játéka is hihetetlenül meggyőző volt.

Nem tudom, mi volt a célja az alkotóknak, és hogy mi volt az eredeti terv, de azt kell, hogy mondjam, engem kilóra megvett. A sajnálatos módon elég silányra sikerült első két Death Note (nem, nem az amerikai remake), valamint a dorama és a csak Haruma Miura fantasztikus játéka miatt egyszer nézhető Attack on Titan bukása után, üde és izgalmas fél délutáni programnak értem a végére, alig pár perce.

Lehet, hogy mások, akik ismerik az eredeti történetet, mást fognak róla állítani, de engem mind látvány világban, gördülékenységben, színészi játékban magába nyelt a film. Emiatt eléggé várós lett a folytatás, bár nem fogom magamat rászánni, hogy elővegyem az anime 16 évadát (gyors fejszámolással 330 rész?), mert annyira azért mégsem :D

A viccet félretéve, akik nem kedvelik a japán animációkat, viszont szeretnének egy kellemes, pörgős, misztikus, néhol vicces és drámai filmet találni hűvös, őszi hétvégék délutánjaira, azoknak ajánlom.

Képforrás: Pinterest

Úgy kezdeném, hogy bár majdnem vér-otakunak tartom magam, sosem szívleltem Masamune Shirow (és Mamoru Oshii) művét, sem movie sem sorozat formájában. Az én gondolkodás módomhoz inkább az Armitage III állt közelebb, és tulajdonképpen még mindig ezt vallom.

Amikor megtudtam, hogy Hollywood hozzányúl, ugyanolyan félsz volt bennem, mint bármelyik hasonló adaptációnál. Féltem a bukástól, attól, hogy nem adja át az eredeti hangulatát, de csalódnom kellett.

Meg lehet kövezni, de igen: pozitívan. 

Amennyire emlékeimben él a GITS anime egész estésnek mondható változata, ez a film hozta, amit kellett.

Minden értelemben.

Scarlett Johansson az egyik kedvenc színésznőm, akár még karakteristának is nevezhetném, mert Natashaként is és Lucyként is simán hozta a militarista utánérzésű nőt. Ahogy itt is.

Az Őrnagy szerepében - legalábbis számomra - ismét nagyot alkotott, csak dícsérni tudom azt az alázatot és játékmódot, ahogyan végig életben tartotta Motoko karakterét.

Úgy volt nőies, hogy már az első pillanattól lehetett érezni rajta: teljesen átadta magát a kiborg vonalnak.

Aramaki szerepében senki mást nem tudtam volna elképzelni, mint őt. Nem titok: Kitano "Beat" Takeshi az én kincstáramban a nagyok nagyja, mind forgatókönyvíróként, mind színészként, mind rendezőként.

Megszokott sztoikus nyugalma sütött a vászonról, és iszonyatosan örültem, hogy nem kapott szinkront, hanem meghagyták az eredeti japán hangját. A forgótáras pisztoly a végkifejletben eszembe juttatta zseniális alakítását a Hanabiban, és a leheletnyi humorérzék a főgonosszal történő leszámolás közben? Nos... Zatoichi pajkossága érződött belőle.

A Batou-t alakító színész ismerős volt valahonnan, aztán persze rájöttem, hogy Pilou Asbaek a Trónok harcában a Vas-szigetek uralkodója lett. Ott nem győzött meg. Ez az alakítása azonban helyben volt, és illett is rá. Magáról a karakterről sok mondanivalóm nincs: a kemény külső mögé bújt kedvesség és lojalitás az egyetlen, amit kiemelnék.

A látványvilág nagyon is rendben volt, jót tett neki - és az egész filmnek is - a kooprodukciós munka, és annak ellenére, hogy nekem sok volt a gésa-robot, aminek az ízületei úgy forogtak, mintha pók lenne, a rendezést is dícsérem.

Akiket még megemlítenék: 

Juliette Binouche

A Forró Mojitó kapcsán hoztam most egy érdekességet Japánból, ami garantáltan lázba hozza az olvasni szeretőket különösen, ha még alkalom is nyílik, hogy egyszer ellátogassanak ide.

Tokió Chiyoda kerületében, Jinbosho-ban található az az antikvárium központ, ami világviszonylatban is az egyik legtöbb használt könyvet gyűjti össze.

A nálunk ünnepi könyvhetet magába olvasztó kiadók és eladók sokasága ezen a helyen természetes, hiszen más sem tölti ki az üzleteket, mint használt könyvkereskedés.

Plafonig érő dokumentum- és könyvhegyek várják azokat a molyokat, akik szeretnek elmélyülni a nosztalgiában, letűnt korok irataiban, a megsárgult lapok semmihez sem hasonlítható kesernyés illatában.

Közel 160 bolt várja rejtett kincseivel az érdeklődőket, ahonnan csak a kávézók csábíthatják el őket egy kis felüdülésre.

A Meiji-kor gyors iparosodása és kulturális fejlődése magával hozta az oktatás fellendülését is, így nem csoda, hogy az 1880-as években könyvárusok jelentek meg itt, az iskola közelében, akik kifejezetten a joghallgatók és kutatók közönségét célozták meg.

Manapság száz, de akár egymillió jenért is vásárolhatunk könyveket.

A könnyebb tájékozódás végett hozták létre a Hon to Machi no Annaijo (A Könyvek és a Város Információs Központja) nevű információs adatbázist, amelynek segítségével egyszerűbben, céltudatosabban navigálhatunk az üzletek kínálata közt. A külföldiekre is gondoltak, hiszen angol, orosz, kínai, thai és koreai nyelven is használható az eszköz.

Emellett vannak olyan boltok, ahol nemcsak japán nyelvű anyaggal szolgálnak a potenciális vevőknek, hanem kifejezetten az imént említett anyanyelvűek is találnak maguknak csemegét.

Forrás: http://www.japantimes.co.jp/news/2016/07/05/national/tokyos-jinbocho-must-visit-lovers-antiquarian-books/#.V4yXMxKhp5R

Kicsit megkésve, a tanév lezárása után sikerült összeszednem a gondolataimat a Pesti Bölcsész Akadémia  következő turnusáról.

A május szerdáinak és június elsejének koraesti időszakát az ELTE bölcsészkarán töltöttem, legnagyobb örömömre. A PBA folytatódott japán témájú előadásokkal, és én egyikről se maradhattam le.

A hat alkalmat 2x3-as bontásban kell említeni, hiszen két különböző előadó nyűgözte le hallgatóságát. Az első blokkban a haikuról tudhattunk meg egyet s mást. Aki egy kicsit is járatos a költészetben vagy szimplán japán kultrajongó, ismeri ennek a versformának a legalapvetőbb szabályait: 5-7-5 szótagszám három sorban. A 21. században látszólag bárki tud haikut írni, hiszen rém egyszerű.

Czifra Adrienn azonban rácáfolt: egyszerűt alkotni nem is olyan könnyű.

Visszavitt bennünket a 19. század végére, amikor újra trenddé vált haikut írni. Túlzás azt állítani, hogy boldog boldogtalan meg-megállt cseresznyevirágzást bámulni vagy békakuruttyolást hallgatni a tóparton. Mindenesetre lettek mesterek és tanítványok, akik bejárták szinte egész Japánt, hátra hagyva lábnyomukat és több ezer haikujukat az utókorra.

Az informatív előadásokat a hallgatók érdekes kérdéseire adott válaszok teljesítették ki.

Csendom Andrea képviselte a prózairodalmat a kibjósi műfajával, amely teljesen új témának számított a hallgatók körében. A modern manga középkori előfutáráról van szó, amely csak nagy vonalakban hasonlít a mai japán képregény sémájára és tematikájára.

Gördülékeny stílusban, részletekbe menően hallhattunk arról, mennyire populárisnak számított a korabeli karikatúrának is beillő kibjósi.

Sajnálhatta, aki jegyzetfüzet nélkül érkezett, mert valóban sok olyan ismeretre tett szert az ember, amit későbbi tanulmányaihoz vagy saját kutatásaihoz is alapot nyújtanak.

Jó hangulatban teltek ezek az alkalmak, és csak remélni tudom, hogy a következő szemeszterben is hasonlóan lebilincselő témákról lesz szó.