SushiKimchi

Adós vagyok egy programmal, amelyen részt vehettemi a Japán Alapítvány jóvoltából a Petőfi Irodalmi Múzeumban.

Mindennek a kiindulópontja a Pen Club, egy nemzetközi irodalmi társaság, amely az irodalom terjesztése mellett sok más humanitárius célt is kitűzött maga elé. Világszerte vannak kirendeltségei, így például Magyarországon és Japánban is. A legtöbb országban az államvezetés lelkiismereteként is szolgálnak, költőik és íróik tolla nem átall éles kritikát megfogalmazni. Bővebb információ itt.

Általában a hírlevelekből szoktam informálódni az aktuális alapítványos programokból, ám ezúttal ennek a rendezvénynek csak a második szekciója jutott el hozzám. Nos, utólag már nem bánom, mert kora délutántól késő estig tartott.

A rendezvény ingyenes volt, de regisztrációhoz kötötték a szabad helyek függvényében. Az utolsó pillanatban kaptam az értesítést, hogy lenne még üres szék a számomra. Szerencsére nem ütközött más elfoglaltságommal, így kaptam is az alkalmon.

Szégyen ide, szégyen oda, életemben először léptem át a múzeum küszöbét, de sokáig emlékezetes marad a pillanat, mert ilyen ügyetlen is csak én lehetek, hogy nem találom meg az előadás helyét, és betévedek az idegenek előtt elzárt területre :D Ezen még a program közben sem tudtam napirendre térni, és elő-előtört belőlem a kínos emlék, amitől legszívesebben a hajam téptem volna, de végül csak nagyokat sóhajtottam, arcomat többször a tenyerembe temettem és a fejem ráztam (igen, igen én voltam az, aki röhejes gesztusokat tett a komoly beszédek közben).

Maga a múzeum rendkívül impozáns, gyönyörűen díszített, késő barokkos jellemzőket mutat a berendezés. Bársony függönyök, színes tapéták klasszikus motívumokkal, a fények aranyozott felületekről verődnek vissza. Hatalmas portrék a falakon, tágas terek, csillogás! Időutazáson esik át az, aki belép ide. Nem győztem szemrevételezni a helyiségeket, amin áthaladtam, annyi volt a látnivaló.

A lényeg egy kisebb teremben várt, az egyik Vörös szalonban hosszú függönyökkel, óriási tükrökkel, bordó tapétával, kényelmes, karfás székekkel (Lotz-terem?).

Sokan voltak kíváncsiak a magyar és a japán Pen Clubra. Az esti szeánszot Szőcs Géza, a hazai Pen Club vezetője nyitotta meg. Ezután a japán és a magyr Pen Clubot mutatta be Ide Cutomu és Turczi István, aki végül átadta a szót Aszada Dzsirónak.

A programot úgy hirdették, hogy japán és angol nyelven folyik majd a társalgás, ehhez képest nagy megkönnybülést jelentett, amikor megszólalt a magyar tolmács. Legnagyobb örömömre így gördülékenyen ment a jegyzetelés :)

A beszédtémák leginkább a történetiségre koncentráltak, létrehozástól egészen napjainkig. A japán irodalom mérföldköveivel ismerkedhetett meg a hallgatóság rendkívül könnyed hangvételben Aszada Dzsiró előadásában.

A rövid szünet után Hori Takeakival beszélgetett Szőcs Géza arról, mit jelent ma a világfalu lakójának lenni, hogyan tudjuk gazdagítani a két nemzet kapcsolatát.

Azt hozzá kell tennem, hogy a szünet után igencsak megcsappant a közönség száma, ezt Szőcs meg is jegyezte, és az unalmasnak ígérkező beszélgetés számlájára írta, hiszen nem vitára hívta partnerét, hanem egy pusztán elméleti beszélgetésre.

Bánhatja, aki kihagyta a kerekasztal beszélgetést, mert annak ellenére is érdekes témákat feszegetett (különösen a műfordítás létjogosultságát), hogy nem nézőpontokat ütköztettek.

Nagyon jó volt hallgatni a tolmácsolást, bár a beszélgetést inkább hívnám előadásnak, mert tényleges párbeszéd csak az utolsó percekben volt hallható. Hiányoltam a moderátort, aki izgalmasabbá tehette volna az esti program második felvonását.

A záróbeszédben Vihar Judit megköszönte a résztvevők munkáját, és egy bimbózó kulturális kapcsolat reményében zárta le a programot.

Összességében gazdag élményre tett szert, aki részt vett a rendezvényen. Én a töredékéből is sokat tanulhattam, köszönöm a lehetőséget!

Jegyzetek az alkalomról

Nagyon érdekes cikkbe botlottam a Librariuson, és mit ne mondjak, beindította a fantáziámat.

Aláírom, hogy Szerb Antalról vajmi keveset tudok, és még adós vagyok egy-egy művének az olvasásával, de amit ebből a két sorból megtudunk, nos, arra ösztönözhet, hogy utána járjak a dolognak.

Szerb nagyon sikeres, termékeny író és költő volt a maga korában, és ma is szívesen forgatják a könyveit. Én a Pendragon legendával, valamint A világirodalom történetével azonosítom. Előbbi az olvasólistámon szerepel, az utóbbit pedig a tanulmányaimhoz használtam.

Mióta napvilágra került a naplója, azóta erősen vitatják az irodalomtörténészek a nemi hovatartozását. Bevallom, engem is felcsigázott, és különösen motivál, hogy olvassak tőle. Mert, bár egy naplóba sok személyeset leírhat az ember, az igazság az írásaiban rejtőzik. Ahhoz, hogy fény derüljön a talányra, csak olvasni kell, és megtalálni a sorok közt a valódi Szerb Antalt ;)

Másrészről ott van Radnóti... Vajon miért félt Szerbtől? A piszkos fantáziám megint szárnyal, és bemocskolja Radnótit :D Nincs mese, beléjük kell merülni  szépirodalmi és irodalomtörténeti szinten is, hogy rájöjjünk a titokra ;)

Kicsit megkésve, a tanév lezárása után sikerült összeszednem a gondolataimat a Pesti Bölcsész Akadémia  következő turnusáról.

A május szerdáinak és június elsejének koraesti időszakát az ELTE bölcsészkarán töltöttem, legnagyobb örömömre. A PBA folytatódott japán témájú előadásokkal, és én egyikről se maradhattam le.

A hat alkalmat 2x3-as bontásban kell említeni, hiszen két különböző előadó nyűgözte le hallgatóságát. Az első blokkban a haikuról tudhattunk meg egyet s mást. Aki egy kicsit is járatos a költészetben vagy szimplán japán kultrajongó, ismeri ennek a versformának a legalapvetőbb szabályait: 5-7-5 szótagszám három sorban. A 21. században látszólag bárki tud haikut írni, hiszen rém egyszerű.

Czifra Adrienn azonban rácáfolt: egyszerűt alkotni nem is olyan könnyű.

Visszavitt bennünket a 19. század végére, amikor újra trenddé vált haikut írni. Túlzás azt állítani, hogy boldog boldogtalan meg-megállt cseresznyevirágzást bámulni vagy békakuruttyolást hallgatni a tóparton. Mindenesetre lettek mesterek és tanítványok, akik bejárták szinte egész Japánt, hátra hagyva lábnyomukat és több ezer haikujukat az utókorra.

Az informatív előadásokat a hallgatók érdekes kérdéseire adott válaszok teljesítették ki.

Csendom Andrea képviselte a prózairodalmat a kibjósi műfajával, amely teljesen új témának számított a hallgatók körében. A modern manga középkori előfutáráról van szó, amely csak nagy vonalakban hasonlít a mai japán képregény sémájára és tematikájára.

Gördülékeny stílusban, részletekbe menően hallhattunk arról, mennyire populárisnak számított a korabeli karikatúrának is beillő kibjósi.

Sajnálhatta, aki jegyzetfüzet nélkül érkezett, mert valóban sok olyan ismeretre tett szert az ember, amit későbbi tanulmányaihoz vagy saját kutatásaihoz is alapot nyújtanak.

Jó hangulatban teltek ezek az alkalmak, és csak remélni tudom, hogy a következő szemeszterben is hasonlóan lebilincselő témákról lesz szó.

Az ember, ha elég figyelmes és szorgalmasan gyűjti az információt, mindig talál lehetőséget a tanulásra olyan témában, amiről már lemondott, vagy lemaradt ilyen-olyan okok miatt.

Így bukkantam rá a Pesti Bölcsész Akadémiára, aminél hasznosabbat el sem tudok képzelni ismereteim további bővítésére.

Olyan bölcsész doktoranduszok tartanak előadássorozatot, akik tanulmányaik befejezéséhez közelednek. Rendkívül jól felkészültek; amely nem mellesleg alapvető elvárás ebben a stádiumban. Valószínűleg számukra is remek lehetőség a megnyilvánulásra ez a programsorozat, nekem pedig főnyeremény meghallgatni egy-egy tudóspalántát, hogy ne essek ki a ritmusból.

Rendkívül színes a tematikája az ideinek, de alapvetően az irodalom a mérvadó. Legnagyobb örömömre :)

Azért is vettem a sushikimchi palettájára, mert engem kifejezetten érdekel, és amiből még okulhatok is, az feltétlen megosztásra van ítélve ezen az oldalon, mert abból más is hasznot húzhat.

A programsorozat első fele már lement, de a teljesség kedvéért nem hagyom ki a többi közül.

Az egyik, ami felkeltette az érdeklődésem, az Virginia Woolf és a Bloomsbury-kör c. előadássorozat. Ismerősen csengett, de soha nem tudtam a fogalmakhoz konkrétumokat kapcsolni, ezért elhatároztam, az Akadémián pótolom tudásbeli hiányosságom.

Tovább nézegetve a programkínálatot, a plakátra tapadt a szemem, amikor megláttam a következő érdekfeszítő címet: Populáris japán irodalmi műfajok. Ez az, amit semmiképp nem hagyhatok ki, és amiről feltétlen beszámolok majd itt a blogon.

Ezeken kívül még a kulturális antropológia témája gondolkodtatott el a felvetett problematika alapján.

A dátumok, a helyszín adottak, facebook eseményei követhetők. Ne hagyjátok ki, kedves bölcsészek! :)

A szökőkút szélén ült, fásultan az elmúlt több mint százötven év hallgatagsága miatt.

Mióta Lindon lélektelenül tért vissza az élők soraiba, Phoebe nem állt szóba Nüx-szel. Nem is kereste a társaságát és hálát adott az összes istennek, hogy ő sem kereste az övét.

Helyette viszont a Sors a Látó nyakába erőltette Hádészt. Állandóan ott szuszogott, mikor Phersephoné magára hagyta egy fél évig, és csak akkor volt nyugalma tőle, amikor tél volt.

A Látó sokszor azon kapta magát, hogy amikor nem épp a Látók Tükrét figyelte, kétségbeesve húzódott be a kert eme eldugott zugába és, amikor lépéseket hallott, láthatatlanná vált.

Most mély sóhajt hallatva kiegyenesedett, és a csendesen simogató szélbe sétálva eltüntette ruháit.

„Phoebe vagyok. Az első Pythia, Apollón isten jósa. Nem fogom hagyni, hogy felemészd az erőmet, Nüx.” - vont a kert köré egy láthatatlan vékony burkot, hogy kizárja Nüx erejét és kíváncsiskodását a lakhelyéből.

Engedte, hogy a szél a hajába kapjon, fehér fátyolként borítva be testét, és mély transzba esett.

Az első jós volt, még érintetlen mindentől.

Az emberek évezredekig ezt tudták róla, és Phoebe nem tett erőfeszítéseket azért, hogy megcáfolja.

Az igazságot.

Az igazságot, ami sokkal sötétebb volt, mint azt bárki gondolta volna. Az Orákulum ereje csak akkor teljes, ha tiszta, érintetlen lélek használja. Ha hagyná magát a csábítás erejének, elvesztené a hatalmát és a Moirák jóslatát ismerve halhatatlanságát is.

Nem volt megelégedve a tudattal, hogy elveszít mindent, de azzal sem, hogy már évezredek óta tengődik ebben a létformában. Félúton az Olümposz és az emberi világ között.

A meztelenség az elmúlt jó pár ezer évben nem jelentett gondot egyik isteni rokonának sem, Phoebét viszont valahogy erőteljesen irritálta. Ám amikor a Pythia erejét használta, nem viselhetett ruhát.

Látni minden pólussal, minden idegszállal kellett, és még a legvékonyabb anyag is meggátolta a valódi érzékelést.

Arról nem is szólva, hogy ha felöltözve áll neki az Orákulum felderíteni a párhuzamos síkok eseményeit, a hibás jóslatok közben ép elméjét is elveszítheti. Épp ezért zárta le minden alkalommal a kertet, hogy míg transzban áll, senki ne merészkedjen közelebb.