SushiKimchi

Adós vagyok egy programmal, amelyen részt vehettemi a Japán Alapítvány jóvoltából a Petőfi Irodalmi Múzeumban.

Mindennek a kiindulópontja a Pen Club, egy nemzetközi irodalmi társaság, amely az irodalom terjesztése mellett sok más humanitárius célt is kitűzött maga elé. Világszerte vannak kirendeltségei, így például Magyarországon és Japánban is. A legtöbb országban az államvezetés lelkiismereteként is szolgálnak, költőik és íróik tolla nem átall éles kritikát megfogalmazni. Bővebb információ itt.

Általában a hírlevelekből szoktam informálódni az aktuális alapítványos programokból, ám ezúttal ennek a rendezvénynek csak a második szekciója jutott el hozzám. Nos, utólag már nem bánom, mert kora délutántól késő estig tartott.

A rendezvény ingyenes volt, de regisztrációhoz kötötték a szabad helyek függvényében. Az utolsó pillanatban kaptam az értesítést, hogy lenne még üres szék a számomra. Szerencsére nem ütközött más elfoglaltságommal, így kaptam is az alkalmon.

Szégyen ide, szégyen oda, életemben először léptem át a múzeum küszöbét, de sokáig emlékezetes marad a pillanat, mert ilyen ügyetlen is csak én lehetek, hogy nem találom meg az előadás helyét, és betévedek az idegenek előtt elzárt területre :D Ezen még a program közben sem tudtam napirendre térni, és elő-előtört belőlem a kínos emlék, amitől legszívesebben a hajam téptem volna, de végül csak nagyokat sóhajtottam, arcomat többször a tenyerembe temettem és a fejem ráztam (igen, igen én voltam az, aki röhejes gesztusokat tett a komoly beszédek közben).

Maga a múzeum rendkívül impozáns, gyönyörűen díszített, késő barokkos jellemzőket mutat a berendezés. Bársony függönyök, színes tapéták klasszikus motívumokkal, a fények aranyozott felületekről verődnek vissza. Hatalmas portrék a falakon, tágas terek, csillogás! Időutazáson esik át az, aki belép ide. Nem győztem szemrevételezni a helyiségeket, amin áthaladtam, annyi volt a látnivaló.

A lényeg egy kisebb teremben várt, az egyik Vörös szalonban hosszú függönyökkel, óriási tükrökkel, bordó tapétával, kényelmes, karfás székekkel (Lotz-terem?).

Sokan voltak kíváncsiak a magyar és a japán Pen Clubra. Az esti szeánszot Szőcs Géza, a hazai Pen Club vezetője nyitotta meg. Ezután a japán és a magyr Pen Clubot mutatta be Ide Cutomu és Turczi István, aki végül átadta a szót Aszada Dzsirónak.

A programot úgy hirdették, hogy japán és angol nyelven folyik majd a társalgás, ehhez képest nagy megkönnybülést jelentett, amikor megszólalt a magyar tolmács. Legnagyobb örömömre így gördülékenyen ment a jegyzetelés :)

A beszédtémák leginkább a történetiségre koncentráltak, létrehozástól egészen napjainkig. A japán irodalom mérföldköveivel ismerkedhetett meg a hallgatóság rendkívül könnyed hangvételben Aszada Dzsiró előadásában.

A rövid szünet után Hori Takeakival beszélgetett Szőcs Géza arról, mit jelent ma a világfalu lakójának lenni, hogyan tudjuk gazdagítani a két nemzet kapcsolatát.

Azt hozzá kell tennem, hogy a szünet után igencsak megcsappant a közönség száma, ezt Szőcs meg is jegyezte, és az unalmasnak ígérkező beszélgetés számlájára írta, hiszen nem vitára hívta partnerét, hanem egy pusztán elméleti beszélgetésre.

Bánhatja, aki kihagyta a kerekasztal beszélgetést, mert annak ellenére is érdekes témákat feszegetett (különösen a műfordítás létjogosultságát), hogy nem nézőpontokat ütköztettek.

Nagyon jó volt hallgatni a tolmácsolást, bár a beszélgetést inkább hívnám előadásnak, mert tényleges párbeszéd csak az utolsó percekben volt hallható. Hiányoltam a moderátort, aki izgalmasabbá tehette volna az esti program második felvonását.

A záróbeszédben Vihar Judit megköszönte a résztvevők munkáját, és egy bimbózó kulturális kapcsolat reményében zárta le a programot.

Összességében gazdag élményre tett szert, aki részt vett a rendezvényen. Én a töredékéből is sokat tanulhattam, köszönöm a lehetőséget!

Jegyzetek az alkalomról

A Forró Mojitó kapcsán hoztam most egy érdekességet Japánból, ami garantáltan lázba hozza az olvasni szeretőket különösen, ha még alkalom is nyílik, hogy egyszer ellátogassanak ide.

Tokió Chiyoda kerületében, Jinbosho-ban található az az antikvárium központ, ami világviszonylatban is az egyik legtöbb használt könyvet gyűjti össze.

A nálunk ünnepi könyvhetet magába olvasztó kiadók és eladók sokasága ezen a helyen természetes, hiszen más sem tölti ki az üzleteket, mint használt könyvkereskedés.

Plafonig érő dokumentum- és könyvhegyek várják azokat a molyokat, akik szeretnek elmélyülni a nosztalgiában, letűnt korok irataiban, a megsárgult lapok semmihez sem hasonlítható kesernyés illatában.

Közel 160 bolt várja rejtett kincseivel az érdeklődőket, ahonnan csak a kávézók csábíthatják el őket egy kis felüdülésre.

A Meiji-kor gyors iparosodása és kulturális fejlődése magával hozta az oktatás fellendülését is, így nem csoda, hogy az 1880-as években könyvárusok jelentek meg itt, az iskola közelében, akik kifejezetten a joghallgatók és kutatók közönségét célozták meg.

Manapság száz, de akár egymillió jenért is vásárolhatunk könyveket.

A könnyebb tájékozódás végett hozták létre a Hon to Machi no Annaijo (A Könyvek és a Város Információs Központja) nevű információs adatbázist, amelynek segítségével egyszerűbben, céltudatosabban navigálhatunk az üzletek kínálata közt. A külföldiekre is gondoltak, hiszen angol, orosz, kínai, thai és koreai nyelven is használható az eszköz.

Emellett vannak olyan boltok, ahol nemcsak japán nyelvű anyaggal szolgálnak a potenciális vevőknek, hanem kifejezetten az imént említett anyanyelvűek is találnak maguknak csemegét.

Forrás: http://www.japantimes.co.jp/news/2016/07/05/national/tokyos-jinbocho-must-visit-lovers-antiquarian-books/#.V4yXMxKhp5R

Kicsit megkésve, a tanév lezárása után sikerült összeszednem a gondolataimat a Pesti Bölcsész Akadémia  következő turnusáról.

A május szerdáinak és június elsejének koraesti időszakát az ELTE bölcsészkarán töltöttem, legnagyobb örömömre. A PBA folytatódott japán témájú előadásokkal, és én egyikről se maradhattam le.

A hat alkalmat 2x3-as bontásban kell említeni, hiszen két különböző előadó nyűgözte le hallgatóságát. Az első blokkban a haikuról tudhattunk meg egyet s mást. Aki egy kicsit is járatos a költészetben vagy szimplán japán kultrajongó, ismeri ennek a versformának a legalapvetőbb szabályait: 5-7-5 szótagszám három sorban. A 21. században látszólag bárki tud haikut írni, hiszen rém egyszerű.

Czifra Adrienn azonban rácáfolt: egyszerűt alkotni nem is olyan könnyű.

Visszavitt bennünket a 19. század végére, amikor újra trenddé vált haikut írni. Túlzás azt állítani, hogy boldog boldogtalan meg-megállt cseresznyevirágzást bámulni vagy békakuruttyolást hallgatni a tóparton. Mindenesetre lettek mesterek és tanítványok, akik bejárták szinte egész Japánt, hátra hagyva lábnyomukat és több ezer haikujukat az utókorra.

Az informatív előadásokat a hallgatók érdekes kérdéseire adott válaszok teljesítették ki.

Csendom Andrea képviselte a prózairodalmat a kibjósi műfajával, amely teljesen új témának számított a hallgatók körében. A modern manga középkori előfutáráról van szó, amely csak nagy vonalakban hasonlít a mai japán képregény sémájára és tematikájára.

Gördülékeny stílusban, részletekbe menően hallhattunk arról, mennyire populárisnak számított a korabeli karikatúrának is beillő kibjósi.

Sajnálhatta, aki jegyzetfüzet nélkül érkezett, mert valóban sok olyan ismeretre tett szert az ember, amit későbbi tanulmányaihoz vagy saját kutatásaihoz is alapot nyújtanak.

Jó hangulatban teltek ezek az alkalmak, és csak remélni tudom, hogy a következő szemeszterben is hasonlóan lebilincselő témákról lesz szó.

Ahogy ígértem, nem maradok adós első tapasztalataimmal a Pesti Bölcsész Akadémia előadásairól.

A különféle intézetek végzőseit hallhatjuk mindenféle témában a tavaszi időszakban, és ez nemcsak nekik jelent egyfajta megmérettetést, de a hétköznap embere is tanulhat a leendő doktoroktól, professzoroktól - teljesen ingyen és bérmentve.

A terveimmel ellentétben néhány előadásról lemaradtam, de megfogadtam, ha máson nem, a japán témájúakon mindenképp ott leszek. Így aztán nagyon örülök, hogy sikerült elmennem Az újra felfedezett test a japán színházban a múlt századfordulón címűre Cseh Dávid tolmácsolásában.

Akik egy kicsit is rendelkeznek valamiféle ismerettel a japán színházról, azoknak ismerősen cseng a nó és a kabuki kifejezés.

A problémám ott kezdődött, hogy alapvetően soha nem érdekelt a japán színjátszás, viszont elfogadhatatlannak tartottam, hogy az irodalommal képben legyek, ezzel meg még köszönő viszonyban se. Akárhogy is vesszük, a távol-keleti kultúra része, és illik ismerni, akár tetszik, akár nem.

A helyszínt a Fuga biztosította az előadótermében, ami remek akusztikát nyújtott annál is inkább, mert nem tolongott a hallgatóság, így kényelmes távolságban foglalhattunk helyet, közel az előadóhoz és a kivetítőhöz. Bár, azt meg kell mondanom, a közönséget megosztó tartóoszlop nem egy előnyös elrendezést nyújtott. Amikor leültem, kissé feszélyezve éreztem magam - mintha a VIP szektorban alkalmatlankodnék, de a köznép számára fenntartott székek szinte egytől egyig foglaltak voltak.

Túllépve ezen az aggályon, kikaptam a táskámból a jegyzetfüzetem, és rájöttem: ez tesz engem igazán VIP vendéggé :D

Az előadást rendkívül összeszedetten, gördülékenyen szervírozta az ínyenc érdeklődőknek Cseh Dávid. A képi anyag is látványosra sikerült, különösen hitelessé tették az összképet a korabeli fényképek és festmények.

A másfél órába belezsúfolt gyorstalpaló számomra több, mint elég információt hordozott. Az utolsó percek szeminárium jelleget kölcsönöztek az előadásnak, hiszen kérdés-felelet formájában párbeszéd alakult ki Cseh Dávid és a hallgatók között.

Őszintén szólva, utóbb már bánom, hogy nem tettem fel én is a kérdésem, mert titokban sikerült kíváncsiságot keltenie bennem azzal a problémával, ami a nót a misztériumjátékokhoz hasonlította. Egyszer, ha nagyon unatkozom, majd megkeresem a válaszaim a szakirodalom lista alapján, amit volt kedves közzé tenni az utolsó dián.

Alig várom a következő japános alkalmat! :)

Tele van a média a reformkonyhákkal, diétákkal, életmód-változtatási ötletekkel és példákkal. Ezúttal a Nők Lapja rukkolt elő egy oltári bődületes marhasággal.

Az egy dolog, hogy valaki nem járatos egy-egy nép kultúrájában, de hogy képes a sajátját alávetni, hovatovább megtagadni, az már tényleg vérlázító. A cikk a japán étkezést méltatja, amivel nem is lenne gond, ha nem követendő példának állítaná be ától cettig.

Nagyon, nagyon szeretem a japánokat, de mivel magyarnak születtem, egyszer és mindenkorra a véremben van a magyarság - még ha vér szerint valószínűleg valami kevert származású is vagyok. Ebből kifolyólag minden más nemzet elé helyezem a sajátom.

Minden népnek megvan a saját kultúrája, amit az évszázadok alatt a természethez és az emberek életmódjához alakított ki.

A miénk azzal kezdődött, hogy a pusztában laktunk, legeltetéssel, állattenyésztéssel foglalkoztunk, jurtában laktunk, lovon íjjal és nyíllal védtük meg magunkat. Ez akkor se nagyon változott, amikor elfoglaltuk a Kárpát-medéncét.
Aztán jött a kereszténység, és tűzzel-vassal irtották, ami egykor jellemzett bennünket.

Nos, bár félredobtuk a jurtát és sárkunyhóba költöztünk, az étkezési kultúránk nem nagyon változott.
Amire a termőföld fogékony volt, azt befogadta (pl. paradicsom, paprika stb.), de az állatállomány nem igazán változott. Ebben nőttünk fel egészen eddig, miért kéne épp most változtatni?

Ne akarja senki megmagyarázni példának okán egy alföldi embernek, hogy a füstölt kolbász helyett ezentúl füstölt halat egyen reggelire, mert kevesebb benne a kalória és még csak nem is rákkeltő, ami megint csak hajmeresztő sületlenség.
A magyarnak abból kell gazdálkodnia, ami kis hazájában megterem. Ráadás, ha az élelmiszerüzletben hozzájut az egzotikusnak számító ételekhez.

Az egész cikkből mindössze a mértékletességet, a testmozgást és az erre való életmódra nevelést tartom használhatónak.
Jó ötlet a kisebb tányérok használata, és ehhez kapcsolódóan a mértékletességre és a helyes táplálkozásra való nevelés.

A testmozgás nagyon relatív. Ha nagyon kukacoskodó akarok lenni, akkor kijelenthetem, hogy a napi ajánlott fél óra mozgást bármikor teljesítem, ha loholok a buszhoz, bevásárolok, hivatalba rohanok, felületi takarítást csinálok a lakásban, esetleg még a munkából kifolyólag teszek-veszek. Szerintem ezzel nem vagyok egyedül.

Viszont, akkor szinte már sportról beszélünk, amikor azt mondják, dobj el mindent a kezedből, és fél órán át csak egyfajta mozgást végezz. Például jógázni vagy futni. Egyébként számomra mindkettő  unalmas, a futás percek alatt kimerít. Egyedül biciklizni szeretek, de azt nagyon, és csak a természetben, szmogmentes helyen.

Visszakanyarodva az étkezéshez... Bárki bármit mond, a pirítós kenyér vajjal, lekvárral és kakaóval még mindig menő reggeli, megfejelve egy kis almával. Mindez csak akkor borul, ha van friss kalács vagy kenyér, aminek a belseje esetleg még langyos is. Mert akkor jöhet rá egy kis májkrém, sajtkrém, esetleg tepertőkrém, megspékelve a jó öreg kolbásszal vagy hasonlóval.

Tízóraira jöhet a reformkoszt, egy pohár joghurt vagy kefír újabb adag gyümölccsel. Személy szerint nem szeretek hozzá kiflit vagy más pékárut enni.

Ebédre aztán leves, hús, főzelék, tészta is jöhet. Mondjuk ebben a pillanatban egy jó kis almaleves, és aztán csirke paprikás galuskával.

Uzsonnára jöhet a nasi, mondjuk puding vagy süti, csoki.

A vacsora gyakran okoz gondot. Ennél az étkezésnél valahogy mindig figyelembe veszem, mit mondanak az egészséges táplálkozást szorgalmazó szakemberek. Bizonyára arra alapozva, hogy napközben kell az energia a munkához, éjszaka már nem.

Ne legyen megterhelő a gyomornak, de kibírjam reggelig, ha hatkor vacsorázom. Ha később, akkor még inkább érvényesül ez a szabály. Nem egyszer előfordul, hogy este kilenckor jutok táplálékhoz ebéd után, és eszemben sincs megvonni magamtól! Akkor mindenképp könnyebben emészthetővel töltöm meg a gyomrom, és csak egyfélével.

Nagyon szeretem a sushit, de csak most jutottunk oda, hogy a nagy multi élelmiszerláncok polcain már általánosak a hozzávalók, mert étteremben fogyasztva elég drága ahhoz, hogy a heti menü része legyen.

Mondanom sem kell, hogy Pusztavaracskoson és Bivalybasznádon ezek az alapanyagok ritka találmányok, tehát, ha ott laknék, csak akkor vehetnék, ha először a megyeszékhelyre buszoznék, aztán ott elballagnék az üzletbe, majd vissza a buszhoz megrakott batyuval, és hazazötyögnék. Valljuk be, nem túl kényelmes megoldás, nem is tennék ilyet, csak félévente egyszer, ha a szükség a városba szólít.

A tofut meghagyom a japánoknak, ahogy a különleges vízi állatokat is, mint az angolna vagy a polip. Polipot egyszer kóstoltam, olyan volt, mint a pacal, amit szintén nem szeretek, magyaros kaja ide vagy oda.

Azt mondom, együk bátran, amin felneveltek, csak a tányérkészletet cseréljük le, hogy hozzájáruljunk a mértéktartáshoz.