Előljáróban annyit, hogy magából a Bleach animeból talán, ha 3 részt láttam az évek folyamán. Nem tartottam a magaménak a történetszálat, karakterdizájnt, a popularitását meg végképp nem. Így voltam egyébként a Death Notettal is, amiből még annyit sem láttam animációként, de megnéztem a 3 egész estés adaptációt és végigszenvedtem a doramát is.
A Bleach Live Actionre viszont azóta készültem, mióta beharangozták és bejelentették a szereposztást. Nem titok, hogy Miyavi miatt vártam ennyire, akit zenészként, művészként, színészként és emberként is hihetetlenül tisztelek.
Az sem titok, hogy ugyanolyan meggyőző játékot kaptam tőle most, mint amit Watanabe szerepétől a Rendíthetetlenben.
Dióhéjban a történet, amit a megrögzött fanoknak/otakuknak nem kell bemutatnom:
Kurosaki Ichigo (Fukushi Sóta) középiskolás, apjával és két húgával él. Édesanyja egész korán halt meg. A fiú verekedős, mogorva, nagyszájú, hihetetlenül védelmező és...
látja a szellemeket.
Mondhatni, ez a veszte, mert egy éjjel a szobájában megjelenik Kuchiki Rukia (Sugisaki Hana), egy lány, halálisten öltözékben, katanával, majd kiderül: a fiút több köti a szellemvilághoz, mint amit ő gondolt.
Jönnek a bonyodalmak, maga is halálistenné (shinigamivá) válik, Rukia segítőjeként, végül összetűzésbe kerül a lány felettesével, Byakuyával (Miyavi) és Abarai Renjivel (Taichi Saotome).
Persze, feltűnik a történetben Orihime (Mano Erina), Chad (Koyanagi Yú), és egy nem várt segítő, aki nem ember: a Quincy íjász, Uryu Ishida (Yoshizawa Ryó)- az ő játéka is hihetetlenül meggyőző volt.
Nem tudom, mi volt a célja az alkotóknak, és hogy mi volt az eredeti terv, de azt kell, hogy mondjam, engem kilóra megvett. A sajnálatos módon elég silányra sikerült első két Death Note (nem, nem az amerikai remake), valamint a dorama és a csak Haruma Miura fantasztikus játéka miatt egyszer nézhető Attack on Titan bukása után, üde és izgalmas fél délutáni programnak értem a végére, alig pár perce.
Lehet, hogy mások, akik ismerik az eredeti történetet, mást fognak róla állítani, de engem mind látvány világban, gördülékenységben, színészi játékban magába nyelt a film. Emiatt eléggé várós lett a folytatás, bár nem fogom magamat rászánni, hogy elővegyem az anime 16 évadát (gyors fejszámolással 330 rész?), mert annyira azért mégsem :D
A viccet félretéve, akik nem kedvelik a japán animációkat, viszont szeretnének egy kellemes, pörgős, misztikus, néhol vicces és drámai filmet találni hűvös, őszi hétvégék délutánjaira, azoknak ajánlom.
Képforrás: Pinterest
Utolsó kommentek