SushiKimchi

A szökőkút szélén ült, fásultan az elmúlt több mint százötven év hallgatagsága miatt.

Mióta Lindon lélektelenül tért vissza az élők soraiba, Phoebe nem állt szóba Nüx-szel. Nem is kereste a társaságát és hálát adott az összes istennek, hogy ő sem kereste az övét.

Helyette viszont a Sors a Látó nyakába erőltette Hádészt. Állandóan ott szuszogott, mikor Phersephoné magára hagyta egy fél évig, és csak akkor volt nyugalma tőle, amikor tél volt.

A Látó sokszor azon kapta magát, hogy amikor nem épp a Látók Tükrét figyelte, kétségbeesve húzódott be a kert eme eldugott zugába és, amikor lépéseket hallott, láthatatlanná vált.

Most mély sóhajt hallatva kiegyenesedett, és a csendesen simogató szélbe sétálva eltüntette ruháit.

„Phoebe vagyok. Az első Pythia, Apollón isten jósa. Nem fogom hagyni, hogy felemészd az erőmet, Nüx.” - vont a kert köré egy láthatatlan vékony burkot, hogy kizárja Nüx erejét és kíváncsiskodását a lakhelyéből.

Engedte, hogy a szél a hajába kapjon, fehér fátyolként borítva be testét, és mély transzba esett.

Az első jós volt, még érintetlen mindentől.

Az emberek évezredekig ezt tudták róla, és Phoebe nem tett erőfeszítéseket azért, hogy megcáfolja.

Az igazságot.

Az igazságot, ami sokkal sötétebb volt, mint azt bárki gondolta volna. Az Orákulum ereje csak akkor teljes, ha tiszta, érintetlen lélek használja. Ha hagyná magát a csábítás erejének, elvesztené a hatalmát és a Moirák jóslatát ismerve halhatatlanságát is.

Nem volt megelégedve a tudattal, hogy elveszít mindent, de azzal sem, hogy már évezredek óta tengődik ebben a létformában. Félúton az Olümposz és az emberi világ között.

A meztelenség az elmúlt jó pár ezer évben nem jelentett gondot egyik isteni rokonának sem, Phoebét viszont valahogy erőteljesen irritálta. Ám amikor a Pythia erejét használta, nem viselhetett ruhát.

Látni minden pólussal, minden idegszállal kellett, és még a legvékonyabb anyag is meggátolta a valódi érzékelést.

Arról nem is szólva, hogy ha felöltözve áll neki az Orákulum felderíteni a párhuzamos síkok eseményeit, a hibás jóslatok közben ép elméjét is elveszítheti. Épp ezért zárta le minden alkalommal a kertet, hogy míg transzban áll, senki ne merészkedjen közelebb.

Az N3-as szintű japán nyelvvizsgára készülődve, elgondolkodtam rajta, hogy autodidakta módon hogyan is fejleszthetném a hallásutáni értésemet, amikor is eszembe jutott, hogy mi lenne, ha belevetném magam a japán filmek kimeríthetetlennek tűnő tárházába?

Meg is lett a kiválasztott film, a címben említett Thermae Romae személyében.

Régebben már hallottam róla, sőt kíváncsi is voltam rá, hisz az egyik - számomra - legkarizmatikusabb színész, Hiroshi Abe a főszereplője. Láttam már őt több filmben, illetve sorozatban, és ez a kosztümös történet eléggé megmozgatott.

Három perce végeztem az első rész megnézésével, és úgy döntöttem, írok pár szót az érdekében, mivel itthon eléggé le vagyunk maradva az igényesnek nevezhető japán filmek vonalán.

A történet mangának indult, amiből animét, majd két élőszereplős filmet is készítettek: 2012-ben és 2014-ben.

Történetünk főhőse Lucius, aki a Kr.u.130-as évek nagyhírű fürdőépítője. A munkájának él, és a sztori kezdetén épp kiebrudalják a szolgálatból, mert képtelen új ötletekkel előállni. Egy különös véletlen folytán fürdőzés közben napjaink Japánjában találja magát, ahol lépésről lépésre megismerkedik a modern fürdőszobák, medencék és közfürdők rejtelmeivel. Rómába visszatérve ezekből merít ötletet az éppen aktuális feladathoz, amit magától Hadrianus császártól kapott.

Számtalan poénos, drámai és fantasztikus jelenetben láthatjuk közel két órán keresztül az ókori Rómát, a néha túlzottnak tűnő, mégis reális párbeszédekben pedig az emberi kapcsolatokat.

A férfi főhőst, mint említettem, Hiroshi Abe személyére osztották, aki nagyon jól hozza a kissé esetlen, munkájának élő és ezáltal családi boldogságát is elnyomó építész figuráját. Magánéleti válságába csöppen a modern nő, Ueto Aya, a filmbéli Mami, aki - nem tudnám megmondani, hisz a filmből nem derül ki, de a huszas évei közepén járhat - nagy álmát szeretné megvalósítani, mangaka - manga rajzoló - szeretne lenni. A két karakter között nem kevés a hasonlóság: Mami sem tud önálló gondolatokkal előrukkolni, mindig klisékben dolgozik, és hogy rajzóráit finanszírozni tudja, kénytelen fürdőkbe elmenni dolgozni. 

Kettejük kapcsolatában egyedül a lány felől kapunk apró jelzéseket a gyengéd érzelmek megjelenésére, mégsem erőlteti rá magát Luciusra, hisz tudja, hogy nincs közös jövőjük.

A film fele körül fordul a kocka, ezúttal Mami kerül át a római világba, ahol nincs könnyű dolga. Hosszas harcok és vívódások árán sikerül Luciusba életet lehelnie, végül minden jó, ha jó a vége, elbúcsúznak. Lucius utolsó mondata megmosolyogtatott: Minden bizonnyal találkozunk, hisz minden út Rómába vezet!

Azt gondolnánk, hogy itt vége is a történetnek, de a vége előtt még láthatjuk, ahogy Mami egy kiadónak átadja a manga ötletét: Thermae Romae címen, amiben - vélhetően - saját megtapasztalásait rajzolta le.

Mindent összevetve, az utóbbi idők egyik nagy filmje, maximális színészi játékkal, jó történettel, dramaturgiával, élvezhető poénokkal. Amire viszont figyelmeztetnék mindenkit, aki esetleg kedvet kapna hozzá: mindenképpen 16 +osnak mondanám a történetet, hisz ismerjük a rómaiakat :P ;) Még akkor is, ha az adott rómait egy japán játsza XD