SushiKimchi

Előljáróban annyit, hogy magából a Bleach animeból talán, ha 3 részt láttam az évek folyamán. Nem tartottam a magaménak a történetszálat, karakterdizájnt, a popularitását meg végképp nem. Így voltam egyébként a Death Notettal is, amiből még annyit sem láttam animációként, de megnéztem a 3 egész estés adaptációt és végigszenvedtem a doramát is.

A Bleach Live Actionre viszont azóta készültem, mióta beharangozták és bejelentették a szereposztást. Nem titok, hogy Miyavi miatt vártam ennyire, akit zenészként, művészként, színészként és emberként is hihetetlenül tisztelek.

Az sem titok, hogy ugyanolyan meggyőző játékot kaptam tőle most, mint amit Watanabe szerepétől a Rendíthetetlenben.

Dióhéjban a történet, amit a megrögzött fanoknak/otakuknak nem kell bemutatnom:

Kurosaki Ichigo (Fukushi Sóta) középiskolás, apjával és két húgával él. Édesanyja egész korán halt meg.  A fiú verekedős, mogorva, nagyszájú, hihetetlenül védelmező és...

látja a szellemeket.

Mondhatni, ez a veszte, mert egy éjjel a szobájában megjelenik Kuchiki Rukia (Sugisaki Hana), egy lány, halálisten öltözékben, katanával, majd kiderül: a fiút több köti a szellemvilághoz, mint amit ő gondolt.

Jönnek a bonyodalmak, maga is halálistenné (shinigamivá) válik, Rukia segítőjeként, végül összetűzésbe kerül a lány felettesével, Byakuyával (Miyavi) és Abarai Renjivel (Taichi Saotome).

Persze, feltűnik a történetben Orihime (Mano Erina), Chad (Koyanagi Yú), és egy nem várt segítő, aki nem ember: a Quincy íjász, Uryu Ishida (Yoshizawa Ryó)- az ő játéka is hihetetlenül meggyőző volt.

Nem tudom, mi volt a célja az alkotóknak, és hogy mi volt az eredeti terv, de azt kell, hogy mondjam, engem kilóra megvett. A sajnálatos módon elég silányra sikerült első két Death Note (nem, nem az amerikai remake), valamint a dorama és a csak Haruma Miura fantasztikus játéka miatt egyszer nézhető Attack on Titan bukása után, üde és izgalmas fél délutáni programnak értem a végére, alig pár perce.

Lehet, hogy mások, akik ismerik az eredeti történetet, mást fognak róla állítani, de engem mind látvány világban, gördülékenységben, színészi játékban magába nyelt a film. Emiatt eléggé várós lett a folytatás, bár nem fogom magamat rászánni, hogy elővegyem az anime 16 évadát (gyors fejszámolással 330 rész?), mert annyira azért mégsem :D

A viccet félretéve, akik nem kedvelik a japán animációkat, viszont szeretnének egy kellemes, pörgős, misztikus, néhol vicces és drámai filmet találni hűvös, őszi hétvégék délutánjaira, azoknak ajánlom.

Képforrás: Pinterest

Úgy kezdeném, hogy bár majdnem vér-otakunak tartom magam, sosem szívleltem Masamune Shirow (és Mamoru Oshii) művét, sem movie sem sorozat formájában. Az én gondolkodás módomhoz inkább az Armitage III állt közelebb, és tulajdonképpen még mindig ezt vallom.

Amikor megtudtam, hogy Hollywood hozzányúl, ugyanolyan félsz volt bennem, mint bármelyik hasonló adaptációnál. Féltem a bukástól, attól, hogy nem adja át az eredeti hangulatát, de csalódnom kellett.

Meg lehet kövezni, de igen: pozitívan. 

Amennyire emlékeimben él a GITS anime egész estésnek mondható változata, ez a film hozta, amit kellett.

Minden értelemben.

Scarlett Johansson az egyik kedvenc színésznőm, akár még karakteristának is nevezhetném, mert Natashaként is és Lucyként is simán hozta a militarista utánérzésű nőt. Ahogy itt is.

Az Őrnagy szerepében - legalábbis számomra - ismét nagyot alkotott, csak dícsérni tudom azt az alázatot és játékmódot, ahogyan végig életben tartotta Motoko karakterét.

Úgy volt nőies, hogy már az első pillanattól lehetett érezni rajta: teljesen átadta magát a kiborg vonalnak.

Aramaki szerepében senki mást nem tudtam volna elképzelni, mint őt. Nem titok: Kitano "Beat" Takeshi az én kincstáramban a nagyok nagyja, mind forgatókönyvíróként, mind színészként, mind rendezőként.

Megszokott sztoikus nyugalma sütött a vászonról, és iszonyatosan örültem, hogy nem kapott szinkront, hanem meghagyták az eredeti japán hangját. A forgótáras pisztoly a végkifejletben eszembe juttatta zseniális alakítását a Hanabiban, és a leheletnyi humorérzék a főgonosszal történő leszámolás közben? Nos... Zatoichi pajkossága érződött belőle.

A Batou-t alakító színész ismerős volt valahonnan, aztán persze rájöttem, hogy Pilou Asbaek a Trónok harcában a Vas-szigetek uralkodója lett. Ott nem győzött meg. Ez az alakítása azonban helyben volt, és illett is rá. Magáról a karakterről sok mondanivalóm nincs: a kemény külső mögé bújt kedvesség és lojalitás az egyetlen, amit kiemelnék.

A látványvilág nagyon is rendben volt, jót tett neki - és az egész filmnek is - a kooprodukciós munka, és annak ellenére, hogy nekem sok volt a gésa-robot, aminek az ízületei úgy forogtak, mintha pók lenne, a rendezést is dícsérem.

Akiket még megemlítenék: 

Juliette Binouche

éGyerekkorom egyik kedvenc, ha nem a legkedvesebb Disney-rajzfilmjeként tartom számon a Szépség és a Szörnyeteget. Így nem csoda, ha tűkön ülve vártam, hogy láthassam.

Voltak elképzeléseim a filmről, és eléggé aggódtam Emma Watson alakítása miatt, aki már a Harry Potterben sem fogott meg. Valóban, nem tudja levetkőzni méltóságteljes angol tartását. De ha jobban megnézzük, majdnem minden angol színész és színésznő rendelkezik ezzel a nemzeti sajátossággal. És ez így van jól.

Nagy csalódás lett volna a számomra, ha nem csendülnek fel az ismerős dallamok, ezért teljesen megnyugodtam, amikor viszont hallottam őket. Az újabbak pedig remekül viszik tovább a stílust. Különösen tetszett a Szörny szólója a végén, amikor elengedi Belle-t.  Az 1991-es rajzfilmben mindössze fájdalmas üvöltést hallat, itt azonban beleadja a szívét és a lelkét. Talán emiatt is kapta meg több kritikában a karakter az érzelmesebb jelzőt.

Ami a film látványvilágát illeti, nem vártam kevesebbet a 21. század technológiájától. A kastély használati tárgyai külön meglepetést és csodálatot váltottak ki belőlem, elsősorban Lumiere, aki a mesében a talpán ugrál. Az emberi formával életszerűbbé, hihetőbbé válik az alakja. Ugyanez vonatkozik a tollseprűre, aki galambalakot vett fel.

Nézzük a történetet, amely a 18. századi Franciaországba repít el, és ehhez a szereplők nagyon sokat hozzátesznek.

A mesében nem domborítják ki ezt a vonalat az alkotók, de a filmben nagyon jól látható, hogy a barokk és a klasszicizmus határán, vagy a klasszicizmus korszakának elején járunk. Ők maguk is klasszikus példát követnek azáltal, hogy egy több évszázados történetet újraalkotnak más nézőpontból. Utalok itt az antik költőkre, akik ugyanazt a történetet más-más szemszögből vitték színpadra (pl. Oidipusz).

A falusiak furcsának találják Belle-t, világosan látjuk, miért: haladó szelleme a tudomány pártolója, a ráció vezérli tetteit. Emlékezzünk csak Newtonra, akit tudománya miatt boszorkánysággal vádolt az egyház ekkortájt. Ezért aztán nekem minden érzelem ellenére ridegnek tűnik, szerelme a Szörny iránt valójában inkább felebaráti szeretet, de az tiszta.

A Szörny a mesében még olvasni is alig tudott, itt viszont nagyon is művelt, tájékozott ember. Nem csoda, ha megtalálja a zsák a foltját, és vonzalom alakul ki közte és a lány közt.

A jó és a rossz harca úgyszintén klasszikus maradt. Gaston fokozatosan veszik el a romlottság útján. Bevallom, a film elején még szimpatikus volt, amíg az öntelt csábítót alakította, de amint eluralkodott rajta a hatalomvágy, magával rántja hűséges barátját és álnok gyilkossá válik.

Az ún. extrák, amik a Szépség és Szörny előéletét feszegetik, szerencsére épp csak annyira nyúlik a múltba, amennyire a történet megköveteli a teljesség kibontakozása érdekében. Nem lóg ki, teljesen belesimul a kontextusba.

Összességében ezek voltak a legszembetűnőbb jegyek, amik a film kapcsán előjöttek. Minden előítéletem ellenére egy tudatosan összerakott alkotást sikerült vászonra vinni Condonéknak. Véleményem szerint reális képet csak akkor kaphatnánk, ha minden Szépség és a Szörnyeteg adaptációt figyelembe vennénk.

A japán filmművészetet legalább olyan érzékeny és finom nüanszok jellemzik, mint a kultúra többi szegmensét.
A 2006-ban bemutatott, Ogigami Naoko rendezte Kamome shokudou (magyarra fordítva Sirály Büfé, finnül Ruokala Lokki) Tatsuro Kondo zenéjével átszőtt története hétköznapi, de történései és szereplői túlmutatnak egyszerűségén.

A büfé vagy ételbár jellegű vendéglátó egység Finnországban, Helsinkiben működik (megj.: a valóságban is létezik Kahvila Suomi, azaz Finn Kávézó néven, csupán a film kedvéért átalakították.)

Tulajdonosa egy Japánból elszármazott nő, és sokáig nem is derül ki, mi vitte rá a költözésre. Az üzletnek nincs vendége egészen addig, míg egy anime szubkultúra iránt érdeklődő fiatalember, Tommi, be nem téved, aki aztán mindennapos vendég lesz. Később Sachie, a tulajdonos, megismerkedik még két japán nővel, Midorival és Masakoval, akikben egyvalami közös: lelki okok miatt hagyták hátra hazájukat abban bízva, hogy Finnországban megtalálják a nyugalmat. Sachie velük kiegészülve üzemelteti tovább az étkezdét, keresve azokat az ételeket, amik becsalogatják a vendégeket.

Japánt hajlamosak vagyunk azonosítani a harmóniával, a kiegyensúlyozottsággal, a szereplők mégis nyugtalanságuk, magányuk miatt döntenek külföld mellett. Mindhárman különböző indokkal választják ideiglenes tartózkodási helyükül Helsinkit.
Sachie nem tudott érvényesülni főzőtudományával odahaza, ezért Finnországban próbált szerencsét abból az elgondolásból, hogy a két nemzet ízlése nagyon közel áll egymáshoz.
Midori találomra bökött rá a térképen az országra. Őt az a cél vezérelte, hogy eljöjjön Japánból, mindegy milyen helyre, csak el onnan.
Masako turista is, meg nem is, üzletasszony is meg nem is, az már csak hab a tortán, hogy a repülőtéren elkeveredett a bőröndje. Lényegében ő az, aki végül kimondja mindannyiuk jövetelének rejtett okát: a lelki békét keresi.

Hétköznapi kalandok során érik be a három egyedülálló nő közös sorsa: az üzlet előző tulajdonosa, három idős asszony, az iszákos nő és Tommi jelenléte által, akik különbözőképpen befolyásolják a gondolkodásukat.

Érdekesség még a film a nyelv szempontjából is. Sachie beszél finnül, Tommi japánul, a többiek viszont nem értik egymást, csupán az étel, a kávé és az érzelmek közvetítik a kommunikációs csatornát.
Sachie próbálja megalkotni a tökéletes "lelki táplálékot" a finnek számára, amely a japánoknál az onigirit, azaz a rizsgombócot jelenti.
A három idős hölgy kételye a hely iránt a fahéjas tekercs illatára száll el, az előző tulaj a kávé megszállottja, a részeges nő pedig egy ital miatt tér be a vendéglőbe. Tommi a keleti kultúrát igyekszik feltérképezni a japánokon keresztül, miközben közvetetten átéli, de nem nagyon érti a bennük zajló viharokat.

A két kultúra találkozási pontjai több helyen is tetten érhetők, ám Masako szájából halljuk a film kulcsmondatát: a szomorúság, a magány megélése minden országban ugyanolyan. Ezért történhet, hogy szavak nélkül is megértik finn társaik problémáit.

A film hangulata mindvégig könnyed, időnként a torkunkat fojtogató gombócokat a szellemes humor gördíti el. Nincsenek komoly változást okozó fordulatok, csak a szorongást feloldó megoldások, és a végén a béke, amire a szereplők vágytak.

Forrás:

https://en.wikipedia.org/wiki/Kamome_Shokudo

http://www.azsiafilm.hu/ismertetok/japan/1294-kamome-shokudo-ruokala-lokki-2006

... és személyes élmény ;)

Az N3-as szintű japán nyelvvizsgára készülődve, elgondolkodtam rajta, hogy autodidakta módon hogyan is fejleszthetném a hallásutáni értésemet, amikor is eszembe jutott, hogy mi lenne, ha belevetném magam a japán filmek kimeríthetetlennek tűnő tárházába?

Meg is lett a kiválasztott film, a címben említett Thermae Romae személyében.

Régebben már hallottam róla, sőt kíváncsi is voltam rá, hisz az egyik - számomra - legkarizmatikusabb színész, Hiroshi Abe a főszereplője. Láttam már őt több filmben, illetve sorozatban, és ez a kosztümös történet eléggé megmozgatott.

Három perce végeztem az első rész megnézésével, és úgy döntöttem, írok pár szót az érdekében, mivel itthon eléggé le vagyunk maradva az igényesnek nevezhető japán filmek vonalán.

A történet mangának indult, amiből animét, majd két élőszereplős filmet is készítettek: 2012-ben és 2014-ben.

Történetünk főhőse Lucius, aki a Kr.u.130-as évek nagyhírű fürdőépítője. A munkájának él, és a sztori kezdetén épp kiebrudalják a szolgálatból, mert képtelen új ötletekkel előállni. Egy különös véletlen folytán fürdőzés közben napjaink Japánjában találja magát, ahol lépésről lépésre megismerkedik a modern fürdőszobák, medencék és közfürdők rejtelmeivel. Rómába visszatérve ezekből merít ötletet az éppen aktuális feladathoz, amit magától Hadrianus császártól kapott.

Számtalan poénos, drámai és fantasztikus jelenetben láthatjuk közel két órán keresztül az ókori Rómát, a néha túlzottnak tűnő, mégis reális párbeszédekben pedig az emberi kapcsolatokat.

A férfi főhőst, mint említettem, Hiroshi Abe személyére osztották, aki nagyon jól hozza a kissé esetlen, munkájának élő és ezáltal családi boldogságát is elnyomó építész figuráját. Magánéleti válságába csöppen a modern nő, Ueto Aya, a filmbéli Mami, aki - nem tudnám megmondani, hisz a filmből nem derül ki, de a huszas évei közepén járhat - nagy álmát szeretné megvalósítani, mangaka - manga rajzoló - szeretne lenni. A két karakter között nem kevés a hasonlóság: Mami sem tud önálló gondolatokkal előrukkolni, mindig klisékben dolgozik, és hogy rajzóráit finanszírozni tudja, kénytelen fürdőkbe elmenni dolgozni. 

Kettejük kapcsolatában egyedül a lány felől kapunk apró jelzéseket a gyengéd érzelmek megjelenésére, mégsem erőlteti rá magát Luciusra, hisz tudja, hogy nincs közös jövőjük.

A film fele körül fordul a kocka, ezúttal Mami kerül át a római világba, ahol nincs könnyű dolga. Hosszas harcok és vívódások árán sikerül Luciusba életet lehelnie, végül minden jó, ha jó a vége, elbúcsúznak. Lucius utolsó mondata megmosolyogtatott: Minden bizonnyal találkozunk, hisz minden út Rómába vezet!

Azt gondolnánk, hogy itt vége is a történetnek, de a vége előtt még láthatjuk, ahogy Mami egy kiadónak átadja a manga ötletét: Thermae Romae címen, amiben - vélhetően - saját megtapasztalásait rajzolta le.

Mindent összevetve, az utóbbi idők egyik nagy filmje, maximális színészi játékkal, jó történettel, dramaturgiával, élvezhető poénokkal. Amire viszont figyelmeztetnék mindenkit, aki esetleg kedvet kapna hozzá: mindenképpen 16 +osnak mondanám a történetet, hisz ismerjük a rómaiakat :P ;) Még akkor is, ha az adott rómait egy japán játsza XD