SushiKimchi

Adós vagyok egy programmal, amelyen részt vehettemi a Japán Alapítvány jóvoltából a Petőfi Irodalmi Múzeumban.

Mindennek a kiindulópontja a Pen Club, egy nemzetközi irodalmi társaság, amely az irodalom terjesztése mellett sok más humanitárius célt is kitűzött maga elé. Világszerte vannak kirendeltségei, így például Magyarországon és Japánban is. A legtöbb országban az államvezetés lelkiismereteként is szolgálnak, költőik és íróik tolla nem átall éles kritikát megfogalmazni. Bővebb információ itt.

Általában a hírlevelekből szoktam informálódni az aktuális alapítványos programokból, ám ezúttal ennek a rendezvénynek csak a második szekciója jutott el hozzám. Nos, utólag már nem bánom, mert kora délutántól késő estig tartott.

A rendezvény ingyenes volt, de regisztrációhoz kötötték a szabad helyek függvényében. Az utolsó pillanatban kaptam az értesítést, hogy lenne még üres szék a számomra. Szerencsére nem ütközött más elfoglaltságommal, így kaptam is az alkalmon.

Szégyen ide, szégyen oda, életemben először léptem át a múzeum küszöbét, de sokáig emlékezetes marad a pillanat, mert ilyen ügyetlen is csak én lehetek, hogy nem találom meg az előadás helyét, és betévedek az idegenek előtt elzárt területre :D Ezen még a program közben sem tudtam napirendre térni, és elő-előtört belőlem a kínos emlék, amitől legszívesebben a hajam téptem volna, de végül csak nagyokat sóhajtottam, arcomat többször a tenyerembe temettem és a fejem ráztam (igen, igen én voltam az, aki röhejes gesztusokat tett a komoly beszédek közben).

Maga a múzeum rendkívül impozáns, gyönyörűen díszített, késő barokkos jellemzőket mutat a berendezés. Bársony függönyök, színes tapéták klasszikus motívumokkal, a fények aranyozott felületekről verődnek vissza. Hatalmas portrék a falakon, tágas terek, csillogás! Időutazáson esik át az, aki belép ide. Nem győztem szemrevételezni a helyiségeket, amin áthaladtam, annyi volt a látnivaló.

A lényeg egy kisebb teremben várt, az egyik Vörös szalonban hosszú függönyökkel, óriási tükrökkel, bordó tapétával, kényelmes, karfás székekkel (Lotz-terem?).

Sokan voltak kíváncsiak a magyar és a japán Pen Clubra. Az esti szeánszot Szőcs Géza, a hazai Pen Club vezetője nyitotta meg. Ezután a japán és a magyr Pen Clubot mutatta be Ide Cutomu és Turczi István, aki végül átadta a szót Aszada Dzsirónak.

A programot úgy hirdették, hogy japán és angol nyelven folyik majd a társalgás, ehhez képest nagy megkönnybülést jelentett, amikor megszólalt a magyar tolmács. Legnagyobb örömömre így gördülékenyen ment a jegyzetelés :)

A beszédtémák leginkább a történetiségre koncentráltak, létrehozástól egészen napjainkig. A japán irodalom mérföldköveivel ismerkedhetett meg a hallgatóság rendkívül könnyed hangvételben Aszada Dzsiró előadásában.

A rövid szünet után Hori Takeakival beszélgetett Szőcs Géza arról, mit jelent ma a világfalu lakójának lenni, hogyan tudjuk gazdagítani a két nemzet kapcsolatát.

Azt hozzá kell tennem, hogy a szünet után igencsak megcsappant a közönség száma, ezt Szőcs meg is jegyezte, és az unalmasnak ígérkező beszélgetés számlájára írta, hiszen nem vitára hívta partnerét, hanem egy pusztán elméleti beszélgetésre.

Bánhatja, aki kihagyta a kerekasztal beszélgetést, mert annak ellenére is érdekes témákat feszegetett (különösen a műfordítás létjogosultságát), hogy nem nézőpontokat ütköztettek.

Nagyon jó volt hallgatni a tolmácsolást, bár a beszélgetést inkább hívnám előadásnak, mert tényleges párbeszéd csak az utolsó percekben volt hallható. Hiányoltam a moderátort, aki izgalmasabbá tehette volna az esti program második felvonását.

A záróbeszédben Vihar Judit megköszönte a résztvevők munkáját, és egy bimbózó kulturális kapcsolat reményében zárta le a programot.

Összességében gazdag élményre tett szert, aki részt vett a rendezvényen. Én a töredékéből is sokat tanulhattam, köszönöm a lehetőséget!

Jegyzetek az alkalomról

Eleinte tanácstalan voltam, muftit vagy muftikot írjak, mert az előbbi török tisztségviselőt jelöl, az utóbbi ennek a többesszámú alakja. Aztán végül a muftiknál maradtam, tekintve, hogy így kerek a betűrejtvény. Tehát örömmel jelentem, hogy hivatalosan is muftik lettem!

Ahogy vártam, rendesen kiestem a tanulás ritmusából, így aztán csak sok szájhúzogatás meg nógatás hatására sikerül visszaszoknom a rendszerbe. Persze, sokkal könnyebb lenne, ha más dolgom se lenne, csak a tanulás, de nem ilyen sorsot kaptam. Így hát muszáj elviselnem ezt a kettős létformát, és a személyiségemet is eszerint osztani.

Ha nem esett volna ki közel másfél év a BA után, mi több, maradtam volna ugyanabban az oktatási sémában, teljesen természetesnek venném a sok olvasnivalót. De! Sajnos, a séma változott, így borult az időbeosztásom, a szorgalmi időszak alatti henyélés mértéke, ezért a szabadidőmet most a tanulásnak szentelem. Se írás, se bulizás, se heverészés munkaidőn kívül. A szorgalmi időszak összeolvadt a vizsgaidőszak kapkodásával és kialvatlanságával. Egyiket a másik rovására felváltva végzem.

Ezt a pár sort is bűntudattal írom, hiszen most esszék, regények és versek garmadaján kéne keresztülverekednem magam, nem beszélve egyéb adminisztrációs teeendőimről. Mégis belekezdtem, mert egyszerűen szükségem van a hangolódásra, és hogy végre kimondhassam. Egyszersmind kár tagadnom, mennyire élvezem a súlyt, amit a vállamra vettem, hiszen egész életemben erre vágytam! A jelen pillanatban nem is izgat, hogy mennyire veszem majd hasznát, hiszen olyan ez számomra, mint egy falat kenyér, fény az alagút végén.

Muftiknak lenni két hónap távlatából még nem a megváltás. Ez még csak egy szelet a tortából.  De nem mindegy, milyen az a szelet. Nem tudom leírni, mennyire megemeli az önbecsülésünk szintjét, amikor valami olyat végzünk, ami megelégedéssel tölt el.

Sajnos nem kerültek el a rossz pillanatok sem, akármilyen lendülettel is kezdtem meg a félévet. Van olyan perc, mi több, óra, amikor kívülállónak, teljesen betolakodónak érzem magam egy olyan közegben, ahol magasszintű eszmefuttatásokat végeznek a muftik a nagy tudású tanáraik vezényletével. Vagy amikor egyszerűen csak készületlenül érkezem. Olyankor összehúzom magam, és végtelen elkeseredettség lesz rajtam úrrá.

Épp a profizmus, a gyakorlatorientált műveltségátadás, amit kapnak a muftik, ezek miatt nem vagyok képes elfogadni a gyengeségem, hanem ha törik, ha szakad, megállni a helyem és bizonyítani önmagamnak (is).

Ehhez sokféle módon és program által segítenek hozzá. Akár helyben, akár máshol, de nincs hiány kulturális fejtágításból. Szó szerint. Néha annyi ismeret áramlik a fejembe, hogy úgy érzem, pukkadásig feszül. Másrészt olyan mámort okoz, hogy lassan a függésébe kerülök. Meglegyintett a muftik lét előszele, és ez új célokat és kihívásokat állít elém.

Nagyon érdekes cikkbe botlottam a Librariuson, és mit ne mondjak, beindította a fantáziámat.

Aláírom, hogy Szerb Antalról vajmi keveset tudok, és még adós vagyok egy-egy művének az olvasásával, de amit ebből a két sorból megtudunk, nos, arra ösztönözhet, hogy utána járjak a dolognak.

Szerb nagyon sikeres, termékeny író és költő volt a maga korában, és ma is szívesen forgatják a könyveit. Én a Pendragon legendával, valamint A világirodalom történetével azonosítom. Előbbi az olvasólistámon szerepel, az utóbbit pedig a tanulmányaimhoz használtam.

Mióta napvilágra került a naplója, azóta erősen vitatják az irodalomtörténészek a nemi hovatartozását. Bevallom, engem is felcsigázott, és különösen motivál, hogy olvassak tőle. Mert, bár egy naplóba sok személyeset leírhat az ember, az igazság az írásaiban rejtőzik. Ahhoz, hogy fény derüljön a talányra, csak olvasni kell, és megtalálni a sorok közt a valódi Szerb Antalt ;)

Másrészről ott van Radnóti... Vajon miért félt Szerbtől? A piszkos fantáziám megint szárnyal, és bemocskolja Radnótit :D Nincs mese, beléjük kell merülni  szépirodalmi és irodalomtörténeti szinten is, hogy rájöjjünk a titokra ;)

A Forró Mojitó kapcsán hoztam most egy érdekességet Japánból, ami garantáltan lázba hozza az olvasni szeretőket különösen, ha még alkalom is nyílik, hogy egyszer ellátogassanak ide.

Tokió Chiyoda kerületében, Jinbosho-ban található az az antikvárium központ, ami világviszonylatban is az egyik legtöbb használt könyvet gyűjti össze.

A nálunk ünnepi könyvhetet magába olvasztó kiadók és eladók sokasága ezen a helyen természetes, hiszen más sem tölti ki az üzleteket, mint használt könyvkereskedés.

Plafonig érő dokumentum- és könyvhegyek várják azokat a molyokat, akik szeretnek elmélyülni a nosztalgiában, letűnt korok irataiban, a megsárgult lapok semmihez sem hasonlítható kesernyés illatában.

Közel 160 bolt várja rejtett kincseivel az érdeklődőket, ahonnan csak a kávézók csábíthatják el őket egy kis felüdülésre.

A Meiji-kor gyors iparosodása és kulturális fejlődése magával hozta az oktatás fellendülését is, így nem csoda, hogy az 1880-as években könyvárusok jelentek meg itt, az iskola közelében, akik kifejezetten a joghallgatók és kutatók közönségét célozták meg.

Manapság száz, de akár egymillió jenért is vásárolhatunk könyveket.

A könnyebb tájékozódás végett hozták létre a Hon to Machi no Annaijo (A Könyvek és a Város Információs Központja) nevű információs adatbázist, amelynek segítségével egyszerűbben, céltudatosabban navigálhatunk az üzletek kínálata közt. A külföldiekre is gondoltak, hiszen angol, orosz, kínai, thai és koreai nyelven is használható az eszköz.

Emellett vannak olyan boltok, ahol nemcsak japán nyelvű anyaggal szolgálnak a potenciális vevőknek, hanem kifejezetten az imént említett anyanyelvűek is találnak maguknak csemegét.

Forrás: http://www.japantimes.co.jp/news/2016/07/05/national/tokyos-jinbocho-must-visit-lovers-antiquarian-books/#.V4yXMxKhp5R

Kicsit megkésve, a tanév lezárása után sikerült összeszednem a gondolataimat a Pesti Bölcsész Akadémia  következő turnusáról.

A május szerdáinak és június elsejének koraesti időszakát az ELTE bölcsészkarán töltöttem, legnagyobb örömömre. A PBA folytatódott japán témájú előadásokkal, és én egyikről se maradhattam le.

A hat alkalmat 2x3-as bontásban kell említeni, hiszen két különböző előadó nyűgözte le hallgatóságát. Az első blokkban a haikuról tudhattunk meg egyet s mást. Aki egy kicsit is járatos a költészetben vagy szimplán japán kultrajongó, ismeri ennek a versformának a legalapvetőbb szabályait: 5-7-5 szótagszám három sorban. A 21. században látszólag bárki tud haikut írni, hiszen rém egyszerű.

Czifra Adrienn azonban rácáfolt: egyszerűt alkotni nem is olyan könnyű.

Visszavitt bennünket a 19. század végére, amikor újra trenddé vált haikut írni. Túlzás azt állítani, hogy boldog boldogtalan meg-megállt cseresznyevirágzást bámulni vagy békakuruttyolást hallgatni a tóparton. Mindenesetre lettek mesterek és tanítványok, akik bejárták szinte egész Japánt, hátra hagyva lábnyomukat és több ezer haikujukat az utókorra.

Az informatív előadásokat a hallgatók érdekes kérdéseire adott válaszok teljesítették ki.

Csendom Andrea képviselte a prózairodalmat a kibjósi műfajával, amely teljesen új témának számított a hallgatók körében. A modern manga középkori előfutáráról van szó, amely csak nagy vonalakban hasonlít a mai japán képregény sémájára és tematikájára.

Gördülékeny stílusban, részletekbe menően hallhattunk arról, mennyire populárisnak számított a korabeli karikatúrának is beillő kibjósi.

Sajnálhatta, aki jegyzetfüzet nélkül érkezett, mert valóban sok olyan ismeretre tett szert az ember, amit későbbi tanulmányaihoz vagy saját kutatásaihoz is alapot nyújtanak.

Jó hangulatban teltek ezek az alkalmak, és csak remélni tudom, hogy a következő szemeszterben is hasonlóan lebilincselő témákról lesz szó.