SushiKimchi

Az N3-as szintű japán nyelvvizsgára készülődve, elgondolkodtam rajta, hogy autodidakta módon hogyan is fejleszthetném a hallásutáni értésemet, amikor is eszembe jutott, hogy mi lenne, ha belevetném magam a japán filmek kimeríthetetlennek tűnő tárházába?

Meg is lett a kiválasztott film, a címben említett Thermae Romae személyében.

Régebben már hallottam róla, sőt kíváncsi is voltam rá, hisz az egyik - számomra - legkarizmatikusabb színész, Hiroshi Abe a főszereplője. Láttam már őt több filmben, illetve sorozatban, és ez a kosztümös történet eléggé megmozgatott.

Három perce végeztem az első rész megnézésével, és úgy döntöttem, írok pár szót az érdekében, mivel itthon eléggé le vagyunk maradva az igényesnek nevezhető japán filmek vonalán.

A történet mangának indult, amiből animét, majd két élőszereplős filmet is készítettek: 2012-ben és 2014-ben.

Történetünk főhőse Lucius, aki a Kr.u.130-as évek nagyhírű fürdőépítője. A munkájának él, és a sztori kezdetén épp kiebrudalják a szolgálatból, mert képtelen új ötletekkel előállni. Egy különös véletlen folytán fürdőzés közben napjaink Japánjában találja magát, ahol lépésről lépésre megismerkedik a modern fürdőszobák, medencék és közfürdők rejtelmeivel. Rómába visszatérve ezekből merít ötletet az éppen aktuális feladathoz, amit magától Hadrianus császártól kapott.

Számtalan poénos, drámai és fantasztikus jelenetben láthatjuk közel két órán keresztül az ókori Rómát, a néha túlzottnak tűnő, mégis reális párbeszédekben pedig az emberi kapcsolatokat.

A férfi főhőst, mint említettem, Hiroshi Abe személyére osztották, aki nagyon jól hozza a kissé esetlen, munkájának élő és ezáltal családi boldogságát is elnyomó építész figuráját. Magánéleti válságába csöppen a modern nő, Ueto Aya, a filmbéli Mami, aki - nem tudnám megmondani, hisz a filmből nem derül ki, de a huszas évei közepén járhat - nagy álmát szeretné megvalósítani, mangaka - manga rajzoló - szeretne lenni. A két karakter között nem kevés a hasonlóság: Mami sem tud önálló gondolatokkal előrukkolni, mindig klisékben dolgozik, és hogy rajzóráit finanszírozni tudja, kénytelen fürdőkbe elmenni dolgozni. 

Kettejük kapcsolatában egyedül a lány felől kapunk apró jelzéseket a gyengéd érzelmek megjelenésére, mégsem erőlteti rá magát Luciusra, hisz tudja, hogy nincs közös jövőjük.

A film fele körül fordul a kocka, ezúttal Mami kerül át a római világba, ahol nincs könnyű dolga. Hosszas harcok és vívódások árán sikerül Luciusba életet lehelnie, végül minden jó, ha jó a vége, elbúcsúznak. Lucius utolsó mondata megmosolyogtatott: Minden bizonnyal találkozunk, hisz minden út Rómába vezet!

Azt gondolnánk, hogy itt vége is a történetnek, de a vége előtt még láthatjuk, ahogy Mami egy kiadónak átadja a manga ötletét: Thermae Romae címen, amiben - vélhetően - saját megtapasztalásait rajzolta le.

Mindent összevetve, az utóbbi idők egyik nagy filmje, maximális színészi játékkal, jó történettel, dramaturgiával, élvezhető poénokkal. Amire viszont figyelmeztetnék mindenkit, aki esetleg kedvet kapna hozzá: mindenképpen 16 +osnak mondanám a történetet, hisz ismerjük a rómaiakat :P ;) Még akkor is, ha az adott rómait egy japán játsza XD

:

Az amatőr írók sikeres kiugrási lehetősége az irodalmi pályázatokban van. Legtöbbször. Általában csak úgy spontán kéziratot beküldeni egy kiadóba igazi rulett: vagy elolvassa valaki, vagy a kukában landol.

Illy és én felvettük a kesztyűt egy regénypályázattal a közös írásunkat indítva.

N: Illy, hogy is volt?

I: Várjál, eszem… na, szóval: az úgy volt, hogy felvetődött egy cím és egy kérdés, majd te válaszoltál, és megírtuk. Majd úgy döntöttünk, hogy miért ne, küldjük el. Igazából veszíteni valónk nincs, próbáljuk meg. Persze, nem egyszerű történet, nem egyszerű helyszínnel, nem egyszerű témában. Naná volt problémánk, mivel nem kaptunk visszajelzést: hogy “mi a rossz benne”? Majd megbeszéltük, hogy írjuk át. Mondjuk a mai napig felvetődik bennünk a kérdés, hogy mit láttak benne, vagy épp ellenkezőleg, mit nem. Már ha egyáltalán belenéztek. Bár szinopszist is kellett küldeni.

N: Szerintem nagyon is jól megírt kis regény lett belőle. Igaz, van egy szubkultúra, ami adja a célközönséget, de a szerelem, a távkapcsolati problémák és hasonlók nem rugaszkodnak el az átlag embertől. Szóval, ebből a szempontból nem lehet kivetnivaló benne. Leszámítva az apróságot, hogy a főszereplő szerelmesek FIÚK!

Mi mást tehettünk, bétáztatni kezdtük a regényt, hogy megtudjuk, mit rontottunk el. A visszajelzések egytől egyig pozitívak voltak. Tény, hogy voltak benne logikai, szövegalkotási hibák, de alapvetően aki olvasta, nem volt rossz véleménnyel róla.

És aztán… mégis átírtuk.

I: Egyetértek, annál is inkább, mert a “témában” itthon megjelent és olvasott általunk csak szakirodalomnak nevezett, nos… könyvek, minden felsőbbrendűségi érzéstől mentesen hemzsegnek a hibáktól, mind történetileg, mind szövegalkotásilag, és nyelvhelyességileg.
 

(N: Azért nekem tetszett Katona André könyve, egyszer majd olvasd el, és másnak is ajánlom ;) )

Átírás közben is elő-előkerült az eredeti történet és a mai napig nem találunk benne hibát, sem mi, sem azok, akik véleményeztek/véleményeznek. Ami a bétázást illeti, sokszor fordult meg a fejünkben, hogy merjük-e kiadni a kezünkből, hisz elég kemény, mégis stílusos történetről van szó.

N: Eltelt majdnem egy év. Az új változat 70-80%-a van kész. És akkor kaptam egy üzenetet tőled. Még egy nem fogadott hívásom is volt - de aludtam éjszakás után és nem hallottam -, annyira kiborultál.

I: Nem is kicsit, igazából, ha drámaian akarnám kifejezni magam: még mindig remeg a gyomrom az idegtől.

Ugyanis; egy ismerősöm, aki szintén részt vett azon a bizonyos pályázaton, ráadásul heteroszexuális férfiként elejétől a végéig végigolvasta a történetünket, jelentkezett. Nem is akármivel: a kiadó fülszöveg írásra kérte az írópalántákat, és már ki is hirdették a győztest. Felhívta a figyelmemet valamire, és én ugrottam is, elolvasni a nyertes szöveget.

N: Amikor linkelted, nem is akartam hinni a szememnek! Nem is tudom, mit éreztem; düh, csalódottság, és átverve éreztem magam.

I: Hogy tiszta legyen a kép: a nyertes szöveg bemutatta a regényt, ami majdnem egy az egyben a mi történetünk, annyi “pozitívummal”, hogy heteroszexuális kapcsolatról szól. Felmerült bennem újra pár kérdés.

1. Ha anno belekötöttek a helyszínbe és a nevek leírásába, akkor ő miért? Mivel hogy ugyanúgy az angolos átírást használta, és úgyanúgy a Távol-Kelet a helyszín, mint nálunk.

2. Csak heteroszexuális kapcsolatról lehet írni? Akkor viszont nem értem a kiadót, mert náluk jelent meg egy homoszexualitásról szóló könyv magyarul: Ethan és Carter, ami - amúgy, amennyit én láttam belőle,-  nem nevezhető hibátlannak.

N: Mélyen felháborít, hogy kidobnak egy alkotást, és egy év múlva viszontlátjuk pepitában - elméletem szerint. Attól függetlenül, hogy egy pályázatról van szó, aminek az anyagát nem tartják meg, így visszatáncoljon a porondra más köntösben, más szerzővel, az akkor is plagizálás, mert a mi eredeti verziónk köszöni szépen, de él és virul. Már csak arra lennék kíváncsi, hogy szivároghatott ki?
 

I: Most amúgy lehet, hogy bokán fogsz rúgni, de mi van, ha nem szivárgott ki, és ő is régóta dolgozott rajta? Akkor viszont marad a másik lehetőség: a diszkrimináció. Amúgy meg nemcsak él és virul, mint ahogy mondtad, hanem még az “eredeti” verzió el sem készült, mi már a negyedik részhez írtunk ötleteket.

N: Csak úgy tudom elképzelni, hogy egy fanfiction-nek indult a szerző regénye.

I: Ez bennem is megfordult *bólogat hevesen, és megigazítja a merevítőlemezes csuklópántot* Ráadásul fanfiction-nel komoly kiadó nem igen foglalkozik.

N: Ám még mindig ott van a diszkrimináció problémája. Ezt nem lehet kimagyarázni ennyivel. De tudod mit? Már nem is érdekel, hiszen tudjuk, hogy jót alkotunk, és az előítéletek ellenére is sikeres lesz. Mind a négy kötet xD De három biztos :P

I: A gond ott kezdődik, hogy fent *mutat a fejére* én is így gondolom, de itt *teszi a kezét a mellkasára* már nem. Egész életemben ennek az áldozata voltam, a kinézetem, az érdeklődési köröm, az alkotási vágyam miatt. És van, amikor már az én toleranciám is szabadságra megy, szóval nekem ez azért piszkálja a csőrömet.

N: Nos, én még kezdő vagyok hozzád képest, épp ezért lelkes, úgyhogy fel a fejjel, együtt sikerül, diszkrimináció és minden előítélet ellenére :)

I: Megoldjuk :3 Mi már nem is sósav, hanem királyvíz vagyunk :P

N: Úgyhogy, Kiadók, reszkessetek! Plagizálók, ti meg meg se közelítitek a tehetségünket… A SushiKimchi nem adja fel!

Tele van a média a reformkonyhákkal, diétákkal, életmód-változtatási ötletekkel és példákkal. Ezúttal a Nők Lapja rukkolt elő egy oltári bődületes marhasággal.

Az egy dolog, hogy valaki nem járatos egy-egy nép kultúrájában, de hogy képes a sajátját alávetni, hovatovább megtagadni, az már tényleg vérlázító. A cikk a japán étkezést méltatja, amivel nem is lenne gond, ha nem követendő példának állítaná be ától cettig.

Nagyon, nagyon szeretem a japánokat, de mivel magyarnak születtem, egyszer és mindenkorra a véremben van a magyarság - még ha vér szerint valószínűleg valami kevert származású is vagyok. Ebből kifolyólag minden más nemzet elé helyezem a sajátom.

Minden népnek megvan a saját kultúrája, amit az évszázadok alatt a természethez és az emberek életmódjához alakított ki.

A miénk azzal kezdődött, hogy a pusztában laktunk, legeltetéssel, állattenyésztéssel foglalkoztunk, jurtában laktunk, lovon íjjal és nyíllal védtük meg magunkat. Ez akkor se nagyon változott, amikor elfoglaltuk a Kárpát-medéncét.
Aztán jött a kereszténység, és tűzzel-vassal irtották, ami egykor jellemzett bennünket.

Nos, bár félredobtuk a jurtát és sárkunyhóba költöztünk, az étkezési kultúránk nem nagyon változott.
Amire a termőföld fogékony volt, azt befogadta (pl. paradicsom, paprika stb.), de az állatállomány nem igazán változott. Ebben nőttünk fel egészen eddig, miért kéne épp most változtatni?

Ne akarja senki megmagyarázni példának okán egy alföldi embernek, hogy a füstölt kolbász helyett ezentúl füstölt halat egyen reggelire, mert kevesebb benne a kalória és még csak nem is rákkeltő, ami megint csak hajmeresztő sületlenség.
A magyarnak abból kell gazdálkodnia, ami kis hazájában megterem. Ráadás, ha az élelmiszerüzletben hozzájut az egzotikusnak számító ételekhez.

Az egész cikkből mindössze a mértékletességet, a testmozgást és az erre való életmódra nevelést tartom használhatónak.
Jó ötlet a kisebb tányérok használata, és ehhez kapcsolódóan a mértékletességre és a helyes táplálkozásra való nevelés.

A testmozgás nagyon relatív. Ha nagyon kukacoskodó akarok lenni, akkor kijelenthetem, hogy a napi ajánlott fél óra mozgást bármikor teljesítem, ha loholok a buszhoz, bevásárolok, hivatalba rohanok, felületi takarítást csinálok a lakásban, esetleg még a munkából kifolyólag teszek-veszek. Szerintem ezzel nem vagyok egyedül.

Viszont, akkor szinte már sportról beszélünk, amikor azt mondják, dobj el mindent a kezedből, és fél órán át csak egyfajta mozgást végezz. Például jógázni vagy futni. Egyébként számomra mindkettő  unalmas, a futás percek alatt kimerít. Egyedül biciklizni szeretek, de azt nagyon, és csak a természetben, szmogmentes helyen.

Visszakanyarodva az étkezéshez... Bárki bármit mond, a pirítós kenyér vajjal, lekvárral és kakaóval még mindig menő reggeli, megfejelve egy kis almával. Mindez csak akkor borul, ha van friss kalács vagy kenyér, aminek a belseje esetleg még langyos is. Mert akkor jöhet rá egy kis májkrém, sajtkrém, esetleg tepertőkrém, megspékelve a jó öreg kolbásszal vagy hasonlóval.

Tízóraira jöhet a reformkoszt, egy pohár joghurt vagy kefír újabb adag gyümölccsel. Személy szerint nem szeretek hozzá kiflit vagy más pékárut enni.

Ebédre aztán leves, hús, főzelék, tészta is jöhet. Mondjuk ebben a pillanatban egy jó kis almaleves, és aztán csirke paprikás galuskával.

Uzsonnára jöhet a nasi, mondjuk puding vagy süti, csoki.

A vacsora gyakran okoz gondot. Ennél az étkezésnél valahogy mindig figyelembe veszem, mit mondanak az egészséges táplálkozást szorgalmazó szakemberek. Bizonyára arra alapozva, hogy napközben kell az energia a munkához, éjszaka már nem.

Ne legyen megterhelő a gyomornak, de kibírjam reggelig, ha hatkor vacsorázom. Ha később, akkor még inkább érvényesül ez a szabály. Nem egyszer előfordul, hogy este kilenckor jutok táplálékhoz ebéd után, és eszemben sincs megvonni magamtól! Akkor mindenképp könnyebben emészthetővel töltöm meg a gyomrom, és csak egyfélével.

Nagyon szeretem a sushit, de csak most jutottunk oda, hogy a nagy multi élelmiszerláncok polcain már általánosak a hozzávalók, mert étteremben fogyasztva elég drága ahhoz, hogy a heti menü része legyen.

Mondanom sem kell, hogy Pusztavaracskoson és Bivalybasznádon ezek az alapanyagok ritka találmányok, tehát, ha ott laknék, csak akkor vehetnék, ha először a megyeszékhelyre buszoznék, aztán ott elballagnék az üzletbe, majd vissza a buszhoz megrakott batyuval, és hazazötyögnék. Valljuk be, nem túl kényelmes megoldás, nem is tennék ilyet, csak félévente egyszer, ha a szükség a városba szólít.

A tofut meghagyom a japánoknak, ahogy a különleges vízi állatokat is, mint az angolna vagy a polip. Polipot egyszer kóstoltam, olyan volt, mint a pacal, amit szintén nem szeretek, magyaros kaja ide vagy oda.

Azt mondom, együk bátran, amin felneveltek, csak a tányérkészletet cseréljük le, hogy hozzájáruljunk a mértéktartáshoz.

Az Év Sorozata címért idén is sokan szálltak harcba a szigetországban, és nem volt könnyű dolga a zsűrinek. Nos, még mielőtt bármit is megtudhattam volna magáról a díjról, megnéztem az egyik idei filmsorozatot. És micsoda véletlen, épp ez nyerte el az elismerő díjat.

Alapvetően jónak tartom az ázsiai sorozatokat, de ha érzelmekről van szó, szélsőségesek tudnak lenni. Mindenesetre kíváncsian ültem a képernyő elé.

Tudatosan kerestem Sato Takeru filmjeit, hiszen a Warner Bros. fémjelezte Rurouni Kenshin trilógiában alakított főszerepe óta megugrott a népszerűsége. Himura Kenshin szerepe nem volt piskóta, személy szerint elég kritikusan vágtam a filmbe egyrészt a Dragon Ball filmváltozatának csúfos leszereplése miatt, másrészt fanatikus rajongója vagyok Watsuki Nobuhiro mangájának, amit a film feldolgoz. A kezdeti döcögéseket aztán fényes siker koronázta a harmadik, befejező rész végére.

Japán zsenge színésztehetsége  sokak figyelmét felkeltette, és a következő megfilmesített manga-adaptáció, a Bakuman egyik főszerepét is ráosztották.

Idén valami egész másba fogott. Történelmi sorozatszínész lett tizenkét epizód erejéig.

A Tenno no ryouriban, angolul The Emperor's cook, magyarul pedig A császár szakácsa valós személy életét dolgozza fel.

A Meiji korszak végén, azaz a XIX. század végén kezdődik főhősünk története. Az ügyetlen hűbele balázs figura több mesterségbe is belekezd, végül a tűzhelynél állapodik meg. A családja nem nézi jó szemmel, és az elrendezett házasságát rövid időn belül tönkre is teszi miatta. Ezért a befogadó és a saját családja is kitagadja. Mivel nincs vesztenivalója, maga mögött hagyja a hazáját, és Párizsban próbál mesterszakáccsá válni, hogy aztán a császár szolgálatába állhasson.

Izgalmas és szívfacsaró fordulatok tarkítják a filmet, jól kidolgozott karakterekkel. A történelmi szálak leginkább a sorozat végére erősödnek fel, és ekkor ragadta meg a figyelmem egy fontos kulturális momentum is: az alattvalók és a császár közötti kapcsolat.

Erről Ruth Benedict is publikált a II. világháború idején, majd a Krizantém és kard című kulturális antropológiai monográfiában foglalta össze tanulmányait.

Az amerikai megszállók értetlenkedtek a személyi kultuszon, ami a császárt övezte. Nos, a Tenno no ryouriban hőse hűen adja vissza, mit jelent ez a körülírhatatlan és megfoghatatlan kapcsolat a japán uralkodó és népe között.

Az, hogy a díjat besöpörhette, valószínűleg  köze van ennek a nemzeti kulturális jellegzetességnek. Alapvetően azonban a színészi játék, a jól megrendezett jelenetek és korhű díszletek vitték sikerre a sorozatot.

 Forrás:

http://j-ba.or.jp/drafes/english/index.html

http://asianwiki.com/The_Emperor's_Cook

Az "Esemény" óta közel két hét telt el, de még mindig a hatása alatt vagyok. Bár nem mondanám, hogy ez volt a legemlékezetesebb koncert, amin valaha jártam, de Miyavi azon kevés előadók közé tartozik, akikről anno, aktív énekesként közös színpadról fantáziáltam.

A készülödés közben az egészségesnél magasabb hőfokú izgalom vett rajtam erőt. Már csak azért is, mert párom semmit nem tudott Myvről, igy számára abszolút lutri volt az egész. Persze, amint meglett a jegy, mutogattam a rocker régi és új dalai közül Ádámnak, de na... azért a testközeli élmény jóval felemelöbb volt.

Az öreg vagyok már bohócnak elv alapján, nem festettem hajat, mint ahogy régebben tettem volna; azért, hogy jó benyomást tegyek az előadóra - nem mintha az ilyen kaliberű zenészeknél lehet esélyem bármire is :D - maximum csak az első sorban csápolva. De tudtam már aznap reggel, hogy a húzós melós hét és apa előző napi kisebb mütétje után utolsó sorosak leszünk.

Helyszín: Barba Negra Music Club.
Idöpont: 2015.október 9.
Találkozási pont Allesyával és Jucussal a csepeli Szent Imre téren.

Kötelezöen szabadon választott bőrkabátos ökörködés a villamoson, a bulihelyig belefutás néhány a "Barbit" kereső leányba.
Mivel nem igazán járok ilyen helyekre, főleg ha figyelembe vesszük kulturális érdeklődési körömet, így az emberre hagyatkoztam az utat illetöen.

Hosszas visítós röhögés és térdcsapkodás után megérkeztünk. Jegy és táska ellenörzés, sorban állás a pultnál egy koccintás erejéig, az elözenekar - röstellem, de fogalmam sincs még a nevükröl sem - meghallgatása.
Kezdésig kollektiv nikotin bevitel, fejenként legalább három.
A társaságunkban lévő lányok rutinos miyavisták, eddig az előadó összes magyarországi - azt hiszem- koncertjén ott voltak. Szóval ők nagyjából tudhatták mire számítsanak.

Mi nem tudtuk :3

Ahogy megszólalt az első akkord,  sejtettük, hogy a hangtechnikának igazából sok köze nincs az előzenekar hangzásához. Sokkal hangosabb volt és sokkal profibb. Minden bántás nélkül: egy gitár és egy dob a színpadon, némi elektronikusan vezérelt háttértámogatással - jobban ütött, mint egy öt-hat tagú zenekar fellépése.

Myv megjelent és leszakadt a plafon is a visítozástól. De...

Emlékszem, hogy annak idején az A38 koncerthajón Nana Kitade koncertjén mennyien voltak, még az átlag életkort is megmertem volna saccolni keményen a huszas határ alatt. Most az utóbbi feljebb volt, mint akkor, nem is kevéssel, már csak azért is, mert voltak jó páran olyanok, akik még nálam is idősebbek: pedig én sem vagyok már mai csirke.

Ami viszont megdöbbentett, az a létszám. Nem tudom, hány férőhelyes a "Barbi", de ha nem is teltházról, de félházról beszélhetek a We are the Others turné pesti helyszínével kapcsolatban.

Ez igazából magát Myv-et is meglepte, még el is árulta, hogy őrületnek tartja, hogy ennyien eljöttek megnézni őt. Persze, szokatlan, még nekem/nekünk japán zene rajongóknak is egy ilyen esemény, pláne ennyiért. Az meg még engem is megdöbbentett, hogy nem egy (nem is két) Nightwish-Marco replika (bocsi :3 ) sündörgött a színpad előtt, ugyanúgy végigtombolva a két órás imádatot.

Tracklistet nem sorolnék fel, mert akkor több oldalnyi fékevesztett úristen-mekkora-zene és azt-a-milyen-tehetséges ömlengés születne meg, és nem ez a célom.

Persze, volt néhány dal, ami maradandó nyomot hagyott bennem, ilyen volt a kezdődal, a Cruel, ami a The Others album talán egyik legjobban összerakott dala. Aztán ott volt a Horizon, amin már én sem álltam meg félig nyomiként az ugrándozást, vagy az album címadó dala a The Others, ami - szerintem - nagyon nagy igazságokról szól. 

Nekem meglepetés dal volt Miyavi Mission impossible feldolgozása. Csak szuperlatívuszokban tudok beszélni róla, szóval nem teszem. 

Ha azt mondom, az év egyik leginspirálóbb élménye volt, nem mondok igazat. Akkor mondanék, ha azt állítanám, hogy az elmúlt öt év legje volt.

Arigatou ano yoru no daijina kioku wo, Ishihara san! Ganbatte! Soshite, tsugi no live ni aimashou :3