SushiKimchi

Kedves barátom segítségét kértem a témában, ő jártasabb ebben és meg is tette.

A cikket Zhainarinak köszönhetem:

A szerepjátékokról

Egy jó barátom kért meg, hogy írjak cikket a szerepjátékokról, és arról, mit is jelent ez valójában.

Nos ahhoz, hogy ezt ki tudjam fejteni kicsit mélyebbre kell ásni annál mint, hogy a felszínt kapargassuk.

Ugyanis amit most szerepjátéknak vagy más szóval RPG-nek (angol kifejezés, Role Playing Games) neveznek nem minden esetben az.

Ennek a műfajnak a keletkezése jóval régebbre nyúlik vissza, akkoriban a számítástechnika még igencsak gyerekcipőben járt.

A történet kezdete egy azóta híressé vált szerepjátékkal vette kezdetét: a D&Đ-nek ( Dungeons and Dragons ) azóta számos verziója jelent már meg.

Kitalálói egy olyan világot akartak teremteni, mely képes kiragadni az embert a valóságból, és ehhez nem volt másra szükség mint pár dobókockára, papírra és tollra. Meg némi útbaigazításra a szabályok terén.

Hogy mit is jelent valójában a szerepjáték?

Hát ez az, amit sokan mostanság rosszul értelmeznek.

Pár mondatba összefoglalva egy olyan társasjáték, mely egy kitalált képzeletbeli világba visz el minket, és ahol az általunk kitalált karaktert irányíthatjuk.

Minden döntés a miénk, annak az összes következményével együtt. Ezt a játékfajtát többen játsszák: legalább 3 fő szükséges hozzá, de 4-5 az optimális; és ebből egy fő a kalandmester vagy mesélő. Ő találja ki a kalandot, melybe illeszkedik az általunk megformált hős. Ezt a karaktert mi alkothatjuk meg, mi szabhatjuk meg mihez értsen, hogy nézzen ki, mi adjuk a szájába a mondatait. A mesélő pedig a játékosok döntései alapján vezeti a történetet, így annak számos befejezése lehet.

Ám az RPG-k megálmodói lehet nem úgy képzelték mindezt el, mint ami mostanság kijött belőle.

A számítástechnika és vizuális programozás fejlődésével sok olyan játék jelent meg, melyre azt mondják RPG. Ám sajnos ezeknek a fele nem az: ugyanis a szerepjáték nem csak abból áll, hogy egy rakás szörnyet agyoncsapunk.

Több -féle feladatot is megoldhatunk, ezek lehetnek, egyéniek vagy csoportosak is: Akár csak egy csapda hatástalanítására gondolunk, vagy csak beszélni egy nem játékos karakterrel.

Ezalatt pedig a megformált karakter fejlődik, mind képességileg, mind pedig emberileg.

A játék sosem létező karaktert használ: mindig sajátot és megadja a szabad döntés lehetőségét a játékosoknak. Ez a szerepjáték valódi értelme.

Sajnálatos módon azt veszem észre, hogy mindez kiveszőben van, pedig remek szórakozást nyújt mindenkinek. Mindamellett, hogy számos jó tulajdonsággal is bír, fejleszti a képzelőerőt, a szociális érzéket, hiszen egy csapatba kell beilleszkednünk. Fejleszti a szókincset, a kommunikációs készségeket és jó időre leköti az embert.

Mindez persze csak a klasszikus, azaz asztali szerepjátékra mondható el. A sok számítógépes variáns nem büszkélkedhet ennyi érdemmel és nem enged ekkora szabadságot sem.

Én csak ajánlani tudom mindenkinek, akinek ez mégsem tetszik, de szeretne hasonlót kipróbálni annak tudom ajánlani, a kártyás vagy a táblás - bábus, fajtákat is.

A teljesség igénye nélkül:

Ismertebbek:  D&Đ, Vampire the Masquarade, Werewolf, Cyberpunk 2020, Call of Cthulhu, Marvel SUperheroes

Alternatív: Ars Magica

Magyar fejlesztésű: M.A.G.U.S., CODEX, Harc és Varázslat

Kártyajátékok: Mítosz, Magic the Gathering

Táblás játékok: Warhammer

by Zhainari

Amit még megjegyeznék: az RPG nem fanfiction!

Igaz, lehet már kitalált karakter bőrébe bújni, de az nem enged szabadságot és kreativitást a játékosnak. És számomra ez az egyik lényege a szerepjátékoknak: az önálló döntések, a logika fejlesztése, az érzelmek átérzése - ez ami számít. Arról nem is szólva, hogy nagyszerű társaságban töltheti el az ember az idejét.

Amikor megismerkedtem az amerikai képregénykultúrával, a Marvel kiadó mutánsos-szuperhősös univerzuma vezetett el a szerepjátékokhoz, ahonnan már nem lehetett visszafordulni.

Az a lehetőség, hogy saját magam teremtsek meg egy létező, lélegző, ilyen-olyan képességekkel rendelkező lényt, volt az első, hogy elkezdjek komolyabban gondolkodni a történeteim szereplőin.

Bár nem tartom magam tapasztalt asztali RPG-snek, de sokat tanultam a partik alatt arról, hogy írásban milyen a szereplőm, vagy milyennek kellene lennie. A játék során kidobott, vagy pontozott képességek, személyiség jegyek alapján élőbbé válnak egy hozzám hasonló amatőr író szereplői, a legutolsó mellékkarakterig (legalábbis nagyon remélem, hogy sikerül a történetek folyamán átadnom a teljességet :P)

Mindenesetre, sok mindenkinek ajánlom, mert:

- fejleszti a kommunikációs készséget,

- segít a logikában,

- lehet szocializálódni,

- egy-egy szál alkalmával belefuthatunk olyanba, ami bizonyos tudást igényel, így olvasottságot, információgyűjtést is igényel.

Katona André könyve nem a legfrissebb kiadás, viszont a tartalma miatt nem mehetek el mellette, hiszen beleillik a SushiKimchi profiljába. Ezt a kis ajánlót azután írtam, hogy elolvastam, és most meg is osztom  Veletek.

A fiatal szerző első regényét tarthatja a kezében az olvasó. A szerelem érzését mindig másképp élik meg az emberek, még akkor is, ha két fiúról van szó. Márpedig ebben a történetben az ő szemszögükből mutatja be az író ezt a rendkívül összetett érzelmet a homoszexualitás lencséjén keresztül.

Bevallom, tapsikolva vártam a pillanatot, amikor végre az ölembe fogtam a könyvet és neki kezdhettem az olvasásnak. Nem is tagadom, hogy nagyon izgat a téma, amit feszeget a regény, és hálás vagyok érte, hogy mindezt az anyanyelvemen olvashattam!

Általában angolul olvasok hasonlókat, és az nem is regény, hanem manga, de mindegy, mert amit az egyik lerajzolt, azt Katona leírta. Persze, sajnálom, hogy a részletek odalettek, ha voltak egyáltalán, de a cenzúra azért ma még egy élő módszer, és kíméletlenül gyilkolja a gyilkos mondatokat.

A két főszereplőben egy nagyon helyes párt ismertem meg, és arra jöttem rá a végén, hogy ők ketten külön-külön, egymás nélkül semmit nem érnek.

A történet úgy kezdődik, hogy Bence és Noel is éli a maga megszokott mindennapjait, miközben gondolatban sehogy sem tudnak elszakadni egymástól. Bencének stabilnak tűnő párkapcsolata van egy lánnyal, Noel viszont egyik fiútól a másikig sodródik.

És jön a várva várt első lépés, amit Noel tesz meg. Felveszi a kapcsolatot Bencével, aki, bár húzódzkodik a viszontlátástól, a találkozás magával ragadja, és Noellel kéz a kézben gurulni kezd a lejtőn, és nem tud megállni. Felborul az életük, és lassanként felszínre kerül mindaz, ami a közös múlthoz láncolja őket.

A végtelen időben kell megtalálniuk a választ a kérdéseikre, a kapcsolatuk jelenét és jövőjét.

Nem egyszerű vállalkozásba kezdett Katona André, amikor az időt választotta egy kapcsolat mozgatórugójának. A narrációs csavarok feldobják a regény ritmusát, bár néhol belefuthatunk egy-egy stilisztikai és szerkesztésbeli bukkanóba, ami időnként megakasztja a gördülékeny előadásmódot, de ez semmiképpen nem válik a hátrányára! Elveszhetünk a részletekben és az érzelmek szövevényében, ám az emberi esendőség nagyon is a szemünk elé tárul a leírásokban.

A témaválasztás alapján olyan világba csöppenünk bele, ami szokatlan, izgalmas, merész, és szinte még mindig tabu, ettől olyan vonzó olvasmány :)

A szökőkút szélén ült, fásultan az elmúlt több mint százötven év hallgatagsága miatt.

Mióta Lindon lélektelenül tért vissza az élők soraiba, Phoebe nem állt szóba Nüx-szel. Nem is kereste a társaságát és hálát adott az összes istennek, hogy ő sem kereste az övét.

Helyette viszont a Sors a Látó nyakába erőltette Hádészt. Állandóan ott szuszogott, mikor Phersephoné magára hagyta egy fél évig, és csak akkor volt nyugalma tőle, amikor tél volt.

A Látó sokszor azon kapta magát, hogy amikor nem épp a Látók Tükrét figyelte, kétségbeesve húzódott be a kert eme eldugott zugába és, amikor lépéseket hallott, láthatatlanná vált.

Most mély sóhajt hallatva kiegyenesedett, és a csendesen simogató szélbe sétálva eltüntette ruháit.

„Phoebe vagyok. Az első Pythia, Apollón isten jósa. Nem fogom hagyni, hogy felemészd az erőmet, Nüx.” - vont a kert köré egy láthatatlan vékony burkot, hogy kizárja Nüx erejét és kíváncsiskodását a lakhelyéből.

Engedte, hogy a szél a hajába kapjon, fehér fátyolként borítva be testét, és mély transzba esett.

Az első jós volt, még érintetlen mindentől.

Az emberek évezredekig ezt tudták róla, és Phoebe nem tett erőfeszítéseket azért, hogy megcáfolja.

Az igazságot.

Az igazságot, ami sokkal sötétebb volt, mint azt bárki gondolta volna. Az Orákulum ereje csak akkor teljes, ha tiszta, érintetlen lélek használja. Ha hagyná magát a csábítás erejének, elvesztené a hatalmát és a Moirák jóslatát ismerve halhatatlanságát is.

Nem volt megelégedve a tudattal, hogy elveszít mindent, de azzal sem, hogy már évezredek óta tengődik ebben a létformában. Félúton az Olümposz és az emberi világ között.

A meztelenség az elmúlt jó pár ezer évben nem jelentett gondot egyik isteni rokonának sem, Phoebét viszont valahogy erőteljesen irritálta. Ám amikor a Pythia erejét használta, nem viselhetett ruhát.

Látni minden pólussal, minden idegszállal kellett, és még a legvékonyabb anyag is meggátolta a valódi érzékelést.

Arról nem is szólva, hogy ha felöltözve áll neki az Orákulum felderíteni a párhuzamos síkok eseményeit, a hibás jóslatok közben ép elméjét is elveszítheti. Épp ezért zárta le minden alkalommal a kertet, hogy míg transzban áll, senki ne merészkedjen közelebb.

Egy érdekes cikk mozgatta meg a fantáziámat, és hirtelen kreativitástól vezérelve jött az ötlet, hogy egy kicsit megmozgassam olvasóink agytekervényeit.

Röviden a Japánspecialista érdekfeszítő írásáról.

Azt taglalja, hogy a japán nyelv mennyire kreatív, ha metaforákról van szó, erre példákat is hoz. Nekem a kedvencem és egyúttal gondolatébresztő szavam a komorebi.

A jelentése annyit tesz, hogy a falevelek közt beszűrődő napfény. Ugye milyen csodálatos? Ajánlom a többi szót is, illetve magát a japán nyelvet is ;-)

Azt hozzá kell tennem, hogy ezeknek a szavaknak transzcendens háttere is van azon felül, hogy hétköznapi cselekvést, jelenséget, dolgot stb. írnak le. A sintó és a buddhizmus hatása mellett olyan ősi kultúrából táplálkozik, ami a természeti népekre jellemző, ld. samanizmus.

Minden nép volt egyszer „természeti”, mindegyiknek megvan a maga hitvilága, de kevés olyan van, amelyik napjainkig megőrizte a nyelvében.

A gyermeknyelv ismert szavai is, amit a csecsemők használnak, a sajátos jelentésű körbe tartoznak: ttáttá, dádá, hamham, tete! stb. Ezek szerintem nyelvcsoportok szerint változnak.

(volt Gyermeknyelvi kutatások c. kurzusom, de ennyire mélyen nem merültem a témába xD)

Nem akarok nyelvújítóként tetszelegni, mert nem vagyok egy született nyelvész, de mivel naponta forgatom a szavakat, időnként én is belefutok a problémába, hogy nincs egyetlen magyar szó, amivel leírhatnék egy adott jelenséget vagy dolgot. Szép-szép a körülírás, de néha fárasztó is tud lenni.

Ebből a szempontból nagyon hasznosak a Nyest cikkei, sokszor emlegetik egyik kedvencem, Kosztolányit, és olyankor mindig késztetést érzek, hogy elővegyem a Nyelv és lélek c. tanulmány- és publicisztika gyűjteményét, hogy gazdag kifejezéstárából feltöltsem az enyémet.

A komorebi addig piszkálta a fantáziám, amíg ki nem pattant belőle először az angyallépés, majd helyesbített változata az angyalsétány. Illyana véleményét is kikértem, aztán jött az ötlet, hogy tegyem ma egy kicsit interaktívabbá a blogot.

Úgyhogy, kedves Olvasó, arra buzdítalak, hogy egy kicsit nyelvészkedjünk, bővítsük az irodalmi nyelvet :P

Meglehet, leginkább a költészet feladata ez, de egy kis stilisztikai gyakorlat soha nem árt.

További ötleteim:

- Hó a faágon/fán = hóruha, hóbunda, hószőrme (= hódara)

(megj.: az egyik legszebb metaforánk, a jégvirág felhasználása Móra Ferenc által a Hogyan tanultam meg írni? c. novellájában)

- Csersav a tea tetején: teaföl

- Lepke szárnyán a por: pillecsillám

Folytatjátok a sort? Kommentben!

A japán filmművészetet legalább olyan érzékeny és finom nüanszok jellemzik, mint a kultúra többi szegmensét.
A 2006-ban bemutatott, Ogigami Naoko rendezte Kamome shokudou (magyarra fordítva Sirály Büfé, finnül Ruokala Lokki) Tatsuro Kondo zenéjével átszőtt története hétköznapi, de történései és szereplői túlmutatnak egyszerűségén.

A büfé vagy ételbár jellegű vendéglátó egység Finnországban, Helsinkiben működik (megj.: a valóságban is létezik Kahvila Suomi, azaz Finn Kávézó néven, csupán a film kedvéért átalakították.)

Tulajdonosa egy Japánból elszármazott nő, és sokáig nem is derül ki, mi vitte rá a költözésre. Az üzletnek nincs vendége egészen addig, míg egy anime szubkultúra iránt érdeklődő fiatalember, Tommi, be nem téved, aki aztán mindennapos vendég lesz. Később Sachie, a tulajdonos, megismerkedik még két japán nővel, Midorival és Masakoval, akikben egyvalami közös: lelki okok miatt hagyták hátra hazájukat abban bízva, hogy Finnországban megtalálják a nyugalmat. Sachie velük kiegészülve üzemelteti tovább az étkezdét, keresve azokat az ételeket, amik becsalogatják a vendégeket.

Japánt hajlamosak vagyunk azonosítani a harmóniával, a kiegyensúlyozottsággal, a szereplők mégis nyugtalanságuk, magányuk miatt döntenek külföld mellett. Mindhárman különböző indokkal választják ideiglenes tartózkodási helyükül Helsinkit.
Sachie nem tudott érvényesülni főzőtudományával odahaza, ezért Finnországban próbált szerencsét abból az elgondolásból, hogy a két nemzet ízlése nagyon közel áll egymáshoz.
Midori találomra bökött rá a térképen az országra. Őt az a cél vezérelte, hogy eljöjjön Japánból, mindegy milyen helyre, csak el onnan.
Masako turista is, meg nem is, üzletasszony is meg nem is, az már csak hab a tortán, hogy a repülőtéren elkeveredett a bőröndje. Lényegében ő az, aki végül kimondja mindannyiuk jövetelének rejtett okát: a lelki békét keresi.

Hétköznapi kalandok során érik be a három egyedülálló nő közös sorsa: az üzlet előző tulajdonosa, három idős asszony, az iszákos nő és Tommi jelenléte által, akik különbözőképpen befolyásolják a gondolkodásukat.

Érdekesség még a film a nyelv szempontjából is. Sachie beszél finnül, Tommi japánul, a többiek viszont nem értik egymást, csupán az étel, a kávé és az érzelmek közvetítik a kommunikációs csatornát.
Sachie próbálja megalkotni a tökéletes "lelki táplálékot" a finnek számára, amely a japánoknál az onigirit, azaz a rizsgombócot jelenti.
A három idős hölgy kételye a hely iránt a fahéjas tekercs illatára száll el, az előző tulaj a kávé megszállottja, a részeges nő pedig egy ital miatt tér be a vendéglőbe. Tommi a keleti kultúrát igyekszik feltérképezni a japánokon keresztül, miközben közvetetten átéli, de nem nagyon érti a bennük zajló viharokat.

A két kultúra találkozási pontjai több helyen is tetten érhetők, ám Masako szájából halljuk a film kulcsmondatát: a szomorúság, a magány megélése minden országban ugyanolyan. Ezért történhet, hogy szavak nélkül is megértik finn társaik problémáit.

A film hangulata mindvégig könnyed, időnként a torkunkat fojtogató gombócokat a szellemes humor gördíti el. Nincsenek komoly változást okozó fordulatok, csak a szorongást feloldó megoldások, és a végén a béke, amire a szereplők vágytak.

Forrás:

https://en.wikipedia.org/wiki/Kamome_Shokudo

http://www.azsiafilm.hu/ismertetok/japan/1294-kamome-shokudo-ruokala-lokki-2006

... és személyes élmény ;)