Adós vagyok egy programmal, amelyen részt vehettemi a Japán Alapítvány jóvoltából a Petőfi Irodalmi Múzeumban.
Mindennek a kiindulópontja a Pen Club, egy nemzetközi irodalmi társaság, amely az irodalom terjesztése mellett sok más humanitárius célt is kitűzött maga elé. Világszerte vannak kirendeltségei, így például Magyarországon és Japánban is. A legtöbb országban az államvezetés lelkiismereteként is szolgálnak, költőik és íróik tolla nem átall éles kritikát megfogalmazni. Bővebb információ itt.
Általában a hírlevelekből szoktam informálódni az aktuális alapítványos programokból, ám ezúttal ennek a rendezvénynek csak a második szekciója jutott el hozzám. Nos, utólag már nem bánom, mert kora délutántól késő estig tartott.
A rendezvény ingyenes volt, de regisztrációhoz kötötték a szabad helyek függvényében. Az utolsó pillanatban kaptam az értesítést, hogy lenne még üres szék a számomra. Szerencsére nem ütközött más elfoglaltságommal, így kaptam is az alkalmon.
Szégyen ide, szégyen oda, életemben először léptem át a múzeum küszöbét, de sokáig emlékezetes marad a pillanat, mert ilyen ügyetlen is csak én lehetek, hogy nem találom meg az előadás helyét, és betévedek az idegenek előtt elzárt területre :D Ezen még a program közben sem tudtam napirendre térni, és elő-előtört belőlem a kínos emlék, amitől legszívesebben a hajam téptem volna, de végül csak nagyokat sóhajtottam, arcomat többször a tenyerembe temettem és a fejem ráztam (igen, igen én voltam az, aki röhejes gesztusokat tett a komoly beszédek közben).
Maga a múzeum rendkívül impozáns, gyönyörűen díszített, késő barokkos jellemzőket mutat a berendezés. Bársony függönyök, színes tapéták klasszikus motívumokkal, a fények aranyozott felületekről verődnek vissza. Hatalmas portrék a falakon, tágas terek, csillogás! Időutazáson esik át az, aki belép ide. Nem győztem szemrevételezni a helyiségeket, amin áthaladtam, annyi volt a látnivaló.
A lényeg egy kisebb teremben várt, az egyik Vörös szalonban hosszú függönyökkel, óriási tükrökkel, bordó tapétával, kényelmes, karfás székekkel (Lotz-terem?).
Sokan voltak kíváncsiak a magyar és a japán Pen Clubra. Az esti szeánszot Szőcs Géza, a hazai Pen Club vezetője nyitotta meg. Ezután a japán és a magyr Pen Clubot mutatta be Ide Cutomu és Turczi István, aki végül átadta a szót Aszada Dzsirónak.
A programot úgy hirdették, hogy japán és angol nyelven folyik majd a társalgás, ehhez képest nagy megkönnybülést jelentett, amikor megszólalt a magyar tolmács. Legnagyobb örömömre így gördülékenyen ment a jegyzetelés :)
A beszédtémák leginkább a történetiségre koncentráltak, létrehozástól egészen napjainkig. A japán irodalom mérföldköveivel ismerkedhetett meg a hallgatóság rendkívül könnyed hangvételben Aszada Dzsiró előadásában.
A rövid szünet után Hori Takeakival beszélgetett Szőcs Géza arról, mit jelent ma a világfalu lakójának lenni, hogyan tudjuk gazdagítani a két nemzet kapcsolatát.
Azt hozzá kell tennem, hogy a szünet után igencsak megcsappant a közönség száma, ezt Szőcs meg is jegyezte, és az unalmasnak ígérkező beszélgetés számlájára írta, hiszen nem vitára hívta partnerét, hanem egy pusztán elméleti beszélgetésre.
Bánhatja, aki kihagyta a kerekasztal beszélgetést, mert annak ellenére is érdekes témákat feszegetett (különösen a műfordítás létjogosultságát), hogy nem nézőpontokat ütköztettek.
Nagyon jó volt hallgatni a tolmácsolást, bár a beszélgetést inkább hívnám előadásnak, mert tényleges párbeszéd csak az utolsó percekben volt hallható. Hiányoltam a moderátort, aki izgalmasabbá tehette volna az esti program második felvonását.
A záróbeszédben Vihar Judit megköszönte a résztvevők munkáját, és egy bimbózó kulturális kapcsolat reményében zárta le a programot.
Összességében gazdag élményre tett szert, aki részt vett a rendezvényen. Én a töredékéből is sokat tanulhattam, köszönöm a lehetőséget!
Utolsó kommentek