SushiKimchi

Két év után a japán tetovált szamuráj-gitáros visszatért Budapestre, ahol újabb fergeteges bulival ajándékozta meg rajongóit, köztük engem is. 

Már második alkalommal volt szerencsém élőben látni a színpadon, ezúttal a No sleep till Tokyo túrné keretében, 2019. október 21-én a Barba Negrában.

Miyavi még pénteken megérkezett a városba és két napot városnézéssel, klipforgatással  töltött. Instagramján sok kedves szót ejtett Budapestről, a koncert után pedig rólunk, rajongóiról is. Külön meglepetésként érte a magyar fanproject, amivel az Under The Same Sky című dal alatt leptük meg a művészt. 

Hold, csillag és felhő alakúra nyomtatott, NO SLEEP TILL TOKYO albumborító dizájnú pálcák készültek, összesen 288 darab. Miyavi annyira meglepődött és megörült a kedvességnek, hogy a szöveget is majdnem elfelejtette. 

Jó volt látni, még ha csak több méteres távolságból is a csillogást a szemében, a mosolyt az arcán, ahogy végignézett rajtunk.

Sokat mesélt a karitatív tevékenységéről, a hozzáállásáról a zenéhez és az újabb közös filmes munkáról Angelina Jolieval a Démona 2-vel kapcsolatban.

A koncert második felében egy rövid éneklés keretében köszöntöttük az aznap 9 éves kislányát, Jeweliet, amit videóra is vett és hálás szavak kíséretében töltötte fel másnap Instagramra, örök emlékként Magyarországról és a magyar rajongóktól.

Miyavi zsenialitása, embersége, üzenete a világnak ezzel a koncerttel is bizonyította szeretetét mind a családja, mind a rajongói felé.

Kívánunk neki innen a távolból is további fantasztikus dalokat és kitartást.

Képek: Ádám és Illyana.

Előljáróban annyit, hogy magából a Bleach animeból talán, ha 3 részt láttam az évek folyamán. Nem tartottam a magaménak a történetszálat, karakterdizájnt, a popularitását meg végképp nem. Így voltam egyébként a Death Notettal is, amiből még annyit sem láttam animációként, de megnéztem a 3 egész estés adaptációt és végigszenvedtem a doramát is.

A Bleach Live Actionre viszont azóta készültem, mióta beharangozták és bejelentették a szereposztást. Nem titok, hogy Miyavi miatt vártam ennyire, akit zenészként, művészként, színészként és emberként is hihetetlenül tisztelek.

Az sem titok, hogy ugyanolyan meggyőző játékot kaptam tőle most, mint amit Watanabe szerepétől a Rendíthetetlenben.

Dióhéjban a történet, amit a megrögzött fanoknak/otakuknak nem kell bemutatnom:

Kurosaki Ichigo (Fukushi Sóta) középiskolás, apjával és két húgával él. Édesanyja egész korán halt meg.  A fiú verekedős, mogorva, nagyszájú, hihetetlenül védelmező és...

látja a szellemeket.

Mondhatni, ez a veszte, mert egy éjjel a szobájában megjelenik Kuchiki Rukia (Sugisaki Hana), egy lány, halálisten öltözékben, katanával, majd kiderül: a fiút több köti a szellemvilághoz, mint amit ő gondolt.

Jönnek a bonyodalmak, maga is halálistenné (shinigamivá) válik, Rukia segítőjeként, végül összetűzésbe kerül a lány felettesével, Byakuyával (Miyavi) és Abarai Renjivel (Taichi Saotome).

Persze, feltűnik a történetben Orihime (Mano Erina), Chad (Koyanagi Yú), és egy nem várt segítő, aki nem ember: a Quincy íjász, Uryu Ishida (Yoshizawa Ryó)- az ő játéka is hihetetlenül meggyőző volt.

Nem tudom, mi volt a célja az alkotóknak, és hogy mi volt az eredeti terv, de azt kell, hogy mondjam, engem kilóra megvett. A sajnálatos módon elég silányra sikerült első két Death Note (nem, nem az amerikai remake), valamint a dorama és a csak Haruma Miura fantasztikus játéka miatt egyszer nézhető Attack on Titan bukása után, üde és izgalmas fél délutáni programnak értem a végére, alig pár perce.

Lehet, hogy mások, akik ismerik az eredeti történetet, mást fognak róla állítani, de engem mind látvány világban, gördülékenységben, színészi játékban magába nyelt a film. Emiatt eléggé várós lett a folytatás, bár nem fogom magamat rászánni, hogy elővegyem az anime 16 évadát (gyors fejszámolással 330 rész?), mert annyira azért mégsem :D

A viccet félretéve, akik nem kedvelik a japán animációkat, viszont szeretnének egy kellemes, pörgős, misztikus, néhol vicces és drámai filmet találni hűvös, őszi hétvégék délutánjaira, azoknak ajánlom.

Képforrás: Pinterest

Az "Esemény" óta közel két hét telt el, de még mindig a hatása alatt vagyok. Bár nem mondanám, hogy ez volt a legemlékezetesebb koncert, amin valaha jártam, de Miyavi azon kevés előadók közé tartozik, akikről anno, aktív énekesként közös színpadról fantáziáltam.

A készülödés közben az egészségesnél magasabb hőfokú izgalom vett rajtam erőt. Már csak azért is, mert párom semmit nem tudott Myvről, igy számára abszolút lutri volt az egész. Persze, amint meglett a jegy, mutogattam a rocker régi és új dalai közül Ádámnak, de na... azért a testközeli élmény jóval felemelöbb volt.

Az öreg vagyok már bohócnak elv alapján, nem festettem hajat, mint ahogy régebben tettem volna; azért, hogy jó benyomást tegyek az előadóra - nem mintha az ilyen kaliberű zenészeknél lehet esélyem bármire is :D - maximum csak az első sorban csápolva. De tudtam már aznap reggel, hogy a húzós melós hét és apa előző napi kisebb mütétje után utolsó sorosak leszünk.

Helyszín: Barba Negra Music Club.
Idöpont: 2015.október 9.
Találkozási pont Allesyával és Jucussal a csepeli Szent Imre téren.

Kötelezöen szabadon választott bőrkabátos ökörködés a villamoson, a bulihelyig belefutás néhány a "Barbit" kereső leányba.
Mivel nem igazán járok ilyen helyekre, főleg ha figyelembe vesszük kulturális érdeklődési körömet, így az emberre hagyatkoztam az utat illetöen.

Hosszas visítós röhögés és térdcsapkodás után megérkeztünk. Jegy és táska ellenörzés, sorban állás a pultnál egy koccintás erejéig, az elözenekar - röstellem, de fogalmam sincs még a nevükröl sem - meghallgatása.
Kezdésig kollektiv nikotin bevitel, fejenként legalább három.
A társaságunkban lévő lányok rutinos miyavisták, eddig az előadó összes magyarországi - azt hiszem- koncertjén ott voltak. Szóval ők nagyjából tudhatták mire számítsanak.

Mi nem tudtuk :3

Ahogy megszólalt az első akkord,  sejtettük, hogy a hangtechnikának igazából sok köze nincs az előzenekar hangzásához. Sokkal hangosabb volt és sokkal profibb. Minden bántás nélkül: egy gitár és egy dob a színpadon, némi elektronikusan vezérelt háttértámogatással - jobban ütött, mint egy öt-hat tagú zenekar fellépése.

Myv megjelent és leszakadt a plafon is a visítozástól. De...

Emlékszem, hogy annak idején az A38 koncerthajón Nana Kitade koncertjén mennyien voltak, még az átlag életkort is megmertem volna saccolni keményen a huszas határ alatt. Most az utóbbi feljebb volt, mint akkor, nem is kevéssel, már csak azért is, mert voltak jó páran olyanok, akik még nálam is idősebbek: pedig én sem vagyok már mai csirke.

Ami viszont megdöbbentett, az a létszám. Nem tudom, hány férőhelyes a "Barbi", de ha nem is teltházról, de félházról beszélhetek a We are the Others turné pesti helyszínével kapcsolatban.

Ez igazából magát Myv-et is meglepte, még el is árulta, hogy őrületnek tartja, hogy ennyien eljöttek megnézni őt. Persze, szokatlan, még nekem/nekünk japán zene rajongóknak is egy ilyen esemény, pláne ennyiért. Az meg még engem is megdöbbentett, hogy nem egy (nem is két) Nightwish-Marco replika (bocsi :3 ) sündörgött a színpad előtt, ugyanúgy végigtombolva a két órás imádatot.

Tracklistet nem sorolnék fel, mert akkor több oldalnyi fékevesztett úristen-mekkora-zene és azt-a-milyen-tehetséges ömlengés születne meg, és nem ez a célom.

Persze, volt néhány dal, ami maradandó nyomot hagyott bennem, ilyen volt a kezdődal, a Cruel, ami a The Others album talán egyik legjobban összerakott dala. Aztán ott volt a Horizon, amin már én sem álltam meg félig nyomiként az ugrándozást, vagy az album címadó dala a The Others, ami - szerintem - nagyon nagy igazságokról szól. 

Nekem meglepetés dal volt Miyavi Mission impossible feldolgozása. Csak szuperlatívuszokban tudok beszélni róla, szóval nem teszem. 

Ha azt mondom, az év egyik leginspirálóbb élménye volt, nem mondok igazat. Akkor mondanék, ha azt állítanám, hogy az elmúlt öt év legje volt.

Arigatou ano yoru no daijina kioku wo, Ishihara san! Ganbatte! Soshite, tsugi no live ni aimashou :3