SushiKimchi

Ahogy ígértem, nem maradok adós első tapasztalataimmal a Pesti Bölcsész Akadémia előadásairól.

A különféle intézetek végzőseit hallhatjuk mindenféle témában a tavaszi időszakban, és ez nemcsak nekik jelent egyfajta megmérettetést, de a hétköznap embere is tanulhat a leendő doktoroktól, professzoroktól - teljesen ingyen és bérmentve.

A terveimmel ellentétben néhány előadásról lemaradtam, de megfogadtam, ha máson nem, a japán témájúakon mindenképp ott leszek. Így aztán nagyon örülök, hogy sikerült elmennem Az újra felfedezett test a japán színházban a múlt századfordulón címűre Cseh Dávid tolmácsolásában.

Akik egy kicsit is rendelkeznek valamiféle ismerettel a japán színházról, azoknak ismerősen cseng a nó és a kabuki kifejezés.

A problémám ott kezdődött, hogy alapvetően soha nem érdekelt a japán színjátszás, viszont elfogadhatatlannak tartottam, hogy az irodalommal képben legyek, ezzel meg még köszönő viszonyban se. Akárhogy is vesszük, a távol-keleti kultúra része, és illik ismerni, akár tetszik, akár nem.

A helyszínt a Fuga biztosította az előadótermében, ami remek akusztikát nyújtott annál is inkább, mert nem tolongott a hallgatóság, így kényelmes távolságban foglalhattunk helyet, közel az előadóhoz és a kivetítőhöz. Bár, azt meg kell mondanom, a közönséget megosztó tartóoszlop nem egy előnyös elrendezést nyújtott. Amikor leültem, kissé feszélyezve éreztem magam - mintha a VIP szektorban alkalmatlankodnék, de a köznép számára fenntartott székek szinte egytől egyig foglaltak voltak.

Túllépve ezen az aggályon, kikaptam a táskámból a jegyzetfüzetem, és rájöttem: ez tesz engem igazán VIP vendéggé :D

Az előadást rendkívül összeszedetten, gördülékenyen szervírozta az ínyenc érdeklődőknek Cseh Dávid. A képi anyag is látványosra sikerült, különösen hitelessé tették az összképet a korabeli fényképek és festmények.

A másfél órába belezsúfolt gyorstalpaló számomra több, mint elég információt hordozott. Az utolsó percek szeminárium jelleget kölcsönöztek az előadásnak, hiszen kérdés-felelet formájában párbeszéd alakult ki Cseh Dávid és a hallgatók között.

Őszintén szólva, utóbb már bánom, hogy nem tettem fel én is a kérdésem, mert titokban sikerült kíváncsiságot keltenie bennem azzal a problémával, ami a nót a misztériumjátékokhoz hasonlította. Egyszer, ha nagyon unatkozom, majd megkeresem a válaszaim a szakirodalom lista alapján, amit volt kedves közzé tenni az utolsó dián.

Alig várom a következő japános alkalmat! :)

Az ember, ha elég figyelmes és szorgalmasan gyűjti az információt, mindig talál lehetőséget a tanulásra olyan témában, amiről már lemondott, vagy lemaradt ilyen-olyan okok miatt.

Így bukkantam rá a Pesti Bölcsész Akadémiára, aminél hasznosabbat el sem tudok képzelni ismereteim további bővítésére.

Olyan bölcsész doktoranduszok tartanak előadássorozatot, akik tanulmányaik befejezéséhez közelednek. Rendkívül jól felkészültek; amely nem mellesleg alapvető elvárás ebben a stádiumban. Valószínűleg számukra is remek lehetőség a megnyilvánulásra ez a programsorozat, nekem pedig főnyeremény meghallgatni egy-egy tudóspalántát, hogy ne essek ki a ritmusból.

Rendkívül színes a tematikája az ideinek, de alapvetően az irodalom a mérvadó. Legnagyobb örömömre :)

Azért is vettem a sushikimchi palettájára, mert engem kifejezetten érdekel, és amiből még okulhatok is, az feltétlen megosztásra van ítélve ezen az oldalon, mert abból más is hasznot húzhat.

A programsorozat első fele már lement, de a teljesség kedvéért nem hagyom ki a többi közül.

Az egyik, ami felkeltette az érdeklődésem, az Virginia Woolf és a Bloomsbury-kör c. előadássorozat. Ismerősen csengett, de soha nem tudtam a fogalmakhoz konkrétumokat kapcsolni, ezért elhatároztam, az Akadémián pótolom tudásbeli hiányosságom.

Tovább nézegetve a programkínálatot, a plakátra tapadt a szemem, amikor megláttam a következő érdekfeszítő címet: Populáris japán irodalmi műfajok. Ez az, amit semmiképp nem hagyhatok ki, és amiről feltétlen beszámolok majd itt a blogon.

Ezeken kívül még a kulturális antropológia témája gondolkodtatott el a felvetett problematika alapján.

A dátumok, a helyszín adottak, facebook eseményei követhetők. Ne hagyjátok ki, kedves bölcsészek! :)

Egy érdekes cikk mozgatta meg a fantáziámat, és hirtelen kreativitástól vezérelve jött az ötlet, hogy egy kicsit megmozgassam olvasóink agytekervényeit.

Röviden a Japánspecialista érdekfeszítő írásáról.

Azt taglalja, hogy a japán nyelv mennyire kreatív, ha metaforákról van szó, erre példákat is hoz. Nekem a kedvencem és egyúttal gondolatébresztő szavam a komorebi.

A jelentése annyit tesz, hogy a falevelek közt beszűrődő napfény. Ugye milyen csodálatos? Ajánlom a többi szót is, illetve magát a japán nyelvet is ;-)

Azt hozzá kell tennem, hogy ezeknek a szavaknak transzcendens háttere is van azon felül, hogy hétköznapi cselekvést, jelenséget, dolgot stb. írnak le. A sintó és a buddhizmus hatása mellett olyan ősi kultúrából táplálkozik, ami a természeti népekre jellemző, ld. samanizmus.

Minden nép volt egyszer „természeti”, mindegyiknek megvan a maga hitvilága, de kevés olyan van, amelyik napjainkig megőrizte a nyelvében.

A gyermeknyelv ismert szavai is, amit a csecsemők használnak, a sajátos jelentésű körbe tartoznak: ttáttá, dádá, hamham, tete! stb. Ezek szerintem nyelvcsoportok szerint változnak.

(volt Gyermeknyelvi kutatások c. kurzusom, de ennyire mélyen nem merültem a témába xD)

Nem akarok nyelvújítóként tetszelegni, mert nem vagyok egy született nyelvész, de mivel naponta forgatom a szavakat, időnként én is belefutok a problémába, hogy nincs egyetlen magyar szó, amivel leírhatnék egy adott jelenséget vagy dolgot. Szép-szép a körülírás, de néha fárasztó is tud lenni.

Ebből a szempontból nagyon hasznosak a Nyest cikkei, sokszor emlegetik egyik kedvencem, Kosztolányit, és olyankor mindig késztetést érzek, hogy elővegyem a Nyelv és lélek c. tanulmány- és publicisztika gyűjteményét, hogy gazdag kifejezéstárából feltöltsem az enyémet.

A komorebi addig piszkálta a fantáziám, amíg ki nem pattant belőle először az angyallépés, majd helyesbített változata az angyalsétány. Illyana véleményét is kikértem, aztán jött az ötlet, hogy tegyem ma egy kicsit interaktívabbá a blogot.

Úgyhogy, kedves Olvasó, arra buzdítalak, hogy egy kicsit nyelvészkedjünk, bővítsük az irodalmi nyelvet :P

Meglehet, leginkább a költészet feladata ez, de egy kis stilisztikai gyakorlat soha nem árt.

További ötleteim:

- Hó a faágon/fán = hóruha, hóbunda, hószőrme (= hódara)

(megj.: az egyik legszebb metaforánk, a jégvirág felhasználása Móra Ferenc által a Hogyan tanultam meg írni? c. novellájában)

- Csersav a tea tetején: teaföl

- Lepke szárnyán a por: pillecsillám

Folytatjátok a sort? Kommentben!

A japán filmművészetet legalább olyan érzékeny és finom nüanszok jellemzik, mint a kultúra többi szegmensét.
A 2006-ban bemutatott, Ogigami Naoko rendezte Kamome shokudou (magyarra fordítva Sirály Büfé, finnül Ruokala Lokki) Tatsuro Kondo zenéjével átszőtt története hétköznapi, de történései és szereplői túlmutatnak egyszerűségén.

A büfé vagy ételbár jellegű vendéglátó egység Finnországban, Helsinkiben működik (megj.: a valóságban is létezik Kahvila Suomi, azaz Finn Kávézó néven, csupán a film kedvéért átalakították.)

Tulajdonosa egy Japánból elszármazott nő, és sokáig nem is derül ki, mi vitte rá a költözésre. Az üzletnek nincs vendége egészen addig, míg egy anime szubkultúra iránt érdeklődő fiatalember, Tommi, be nem téved, aki aztán mindennapos vendég lesz. Később Sachie, a tulajdonos, megismerkedik még két japán nővel, Midorival és Masakoval, akikben egyvalami közös: lelki okok miatt hagyták hátra hazájukat abban bízva, hogy Finnországban megtalálják a nyugalmat. Sachie velük kiegészülve üzemelteti tovább az étkezdét, keresve azokat az ételeket, amik becsalogatják a vendégeket.

Japánt hajlamosak vagyunk azonosítani a harmóniával, a kiegyensúlyozottsággal, a szereplők mégis nyugtalanságuk, magányuk miatt döntenek külföld mellett. Mindhárman különböző indokkal választják ideiglenes tartózkodási helyükül Helsinkit.
Sachie nem tudott érvényesülni főzőtudományával odahaza, ezért Finnországban próbált szerencsét abból az elgondolásból, hogy a két nemzet ízlése nagyon közel áll egymáshoz.
Midori találomra bökött rá a térképen az országra. Őt az a cél vezérelte, hogy eljöjjön Japánból, mindegy milyen helyre, csak el onnan.
Masako turista is, meg nem is, üzletasszony is meg nem is, az már csak hab a tortán, hogy a repülőtéren elkeveredett a bőröndje. Lényegében ő az, aki végül kimondja mindannyiuk jövetelének rejtett okát: a lelki békét keresi.

Hétköznapi kalandok során érik be a három egyedülálló nő közös sorsa: az üzlet előző tulajdonosa, három idős asszony, az iszákos nő és Tommi jelenléte által, akik különbözőképpen befolyásolják a gondolkodásukat.

Érdekesség még a film a nyelv szempontjából is. Sachie beszél finnül, Tommi japánul, a többiek viszont nem értik egymást, csupán az étel, a kávé és az érzelmek közvetítik a kommunikációs csatornát.
Sachie próbálja megalkotni a tökéletes "lelki táplálékot" a finnek számára, amely a japánoknál az onigirit, azaz a rizsgombócot jelenti.
A három idős hölgy kételye a hely iránt a fahéjas tekercs illatára száll el, az előző tulaj a kávé megszállottja, a részeges nő pedig egy ital miatt tér be a vendéglőbe. Tommi a keleti kultúrát igyekszik feltérképezni a japánokon keresztül, miközben közvetetten átéli, de nem nagyon érti a bennük zajló viharokat.

A két kultúra találkozási pontjai több helyen is tetten érhetők, ám Masako szájából halljuk a film kulcsmondatát: a szomorúság, a magány megélése minden országban ugyanolyan. Ezért történhet, hogy szavak nélkül is megértik finn társaik problémáit.

A film hangulata mindvégig könnyed, időnként a torkunkat fojtogató gombócokat a szellemes humor gördíti el. Nincsenek komoly változást okozó fordulatok, csak a szorongást feloldó megoldások, és a végén a béke, amire a szereplők vágytak.

Forrás:

https://en.wikipedia.org/wiki/Kamome_Shokudo

http://www.azsiafilm.hu/ismertetok/japan/1294-kamome-shokudo-ruokala-lokki-2006

... és személyes élmény ;)

Az N3-as szintű japán nyelvvizsgára készülődve, elgondolkodtam rajta, hogy autodidakta módon hogyan is fejleszthetném a hallásutáni értésemet, amikor is eszembe jutott, hogy mi lenne, ha belevetném magam a japán filmek kimeríthetetlennek tűnő tárházába?

Meg is lett a kiválasztott film, a címben említett Thermae Romae személyében.

Régebben már hallottam róla, sőt kíváncsi is voltam rá, hisz az egyik - számomra - legkarizmatikusabb színész, Hiroshi Abe a főszereplője. Láttam már őt több filmben, illetve sorozatban, és ez a kosztümös történet eléggé megmozgatott.

Három perce végeztem az első rész megnézésével, és úgy döntöttem, írok pár szót az érdekében, mivel itthon eléggé le vagyunk maradva az igényesnek nevezhető japán filmek vonalán.

A történet mangának indult, amiből animét, majd két élőszereplős filmet is készítettek: 2012-ben és 2014-ben.

Történetünk főhőse Lucius, aki a Kr.u.130-as évek nagyhírű fürdőépítője. A munkájának él, és a sztori kezdetén épp kiebrudalják a szolgálatból, mert képtelen új ötletekkel előállni. Egy különös véletlen folytán fürdőzés közben napjaink Japánjában találja magát, ahol lépésről lépésre megismerkedik a modern fürdőszobák, medencék és közfürdők rejtelmeivel. Rómába visszatérve ezekből merít ötletet az éppen aktuális feladathoz, amit magától Hadrianus császártól kapott.

Számtalan poénos, drámai és fantasztikus jelenetben láthatjuk közel két órán keresztül az ókori Rómát, a néha túlzottnak tűnő, mégis reális párbeszédekben pedig az emberi kapcsolatokat.

A férfi főhőst, mint említettem, Hiroshi Abe személyére osztották, aki nagyon jól hozza a kissé esetlen, munkájának élő és ezáltal családi boldogságát is elnyomó építész figuráját. Magánéleti válságába csöppen a modern nő, Ueto Aya, a filmbéli Mami, aki - nem tudnám megmondani, hisz a filmből nem derül ki, de a huszas évei közepén járhat - nagy álmát szeretné megvalósítani, mangaka - manga rajzoló - szeretne lenni. A két karakter között nem kevés a hasonlóság: Mami sem tud önálló gondolatokkal előrukkolni, mindig klisékben dolgozik, és hogy rajzóráit finanszírozni tudja, kénytelen fürdőkbe elmenni dolgozni. 

Kettejük kapcsolatában egyedül a lány felől kapunk apró jelzéseket a gyengéd érzelmek megjelenésére, mégsem erőlteti rá magát Luciusra, hisz tudja, hogy nincs közös jövőjük.

A film fele körül fordul a kocka, ezúttal Mami kerül át a római világba, ahol nincs könnyű dolga. Hosszas harcok és vívódások árán sikerül Luciusba életet lehelnie, végül minden jó, ha jó a vége, elbúcsúznak. Lucius utolsó mondata megmosolyogtatott: Minden bizonnyal találkozunk, hisz minden út Rómába vezet!

Azt gondolnánk, hogy itt vége is a történetnek, de a vége előtt még láthatjuk, ahogy Mami egy kiadónak átadja a manga ötletét: Thermae Romae címen, amiben - vélhetően - saját megtapasztalásait rajzolta le.

Mindent összevetve, az utóbbi idők egyik nagy filmje, maximális színészi játékkal, jó történettel, dramaturgiával, élvezhető poénokkal. Amire viszont figyelmeztetnék mindenkit, aki esetleg kedvet kapna hozzá: mindenképpen 16 +osnak mondanám a történetet, hisz ismerjük a rómaiakat :P ;) Még akkor is, ha az adott rómait egy japán játsza XD